Budapest, 2017. (40. évfolyam)
5. szám, május - „Elkoboztak egy életet” - Csontó Sándor válogatása
BUDAPEST 2017 május 21 az ember az ágyát. A szellemi prostitúció lehetőségei soha nem voltak sokoldalúbbak és finomabbak, mint manapság. Soha máskor nem lehetett a sértetlen jóhiszeműség szubjektív tudatában ekkora aljasságokat elkövetni; a gyalázatossághoz megkapni a tiszta lelkiismeret dialektikus jutalmát is. Soha nem tudta magát az ember oly köny nyűszerrel meggyőzni, hogy tiszta szerelemből fekszik le. [Arthur Koestler: Egy halott Budapesten, 1939, részletek] „Kivonultunk a Kerepesi temetőbe, órákba telt, míg áttekintettük a helyet, furcsa akadályokkal találtuk szemben magunkat. Szerettük volna Táncsics mellé helyezni, meg is kaptuk a helyet örömünkre, de idő előtt megírták ezt a hétfői lapok. Ezzel az idő előtti nyilvánossággal csak azt értek el, hogy a főváros formai okokból visz szavonta ezt a helyet. Érdekes volt, hogy akikkel tárgyaltunk, nagy zavarban voltak, de furcsa módon két helyet is ajánlottak. Az első az 1919-es júniusi ellenforradalmárok nyughelye volt – hát ezt mégsem; elutasítottuk. A következő hely Gömbös Gyula mellett lett volna, akinek akkor már ott ékeskedett díszes síremléke. Ezt is elutasítottuk. Tanácstalanul nézelődtünk. A hely kiválasztásánál az is szerepet játszott, hogy legyen egy nagyobb tér, ahol sok ember fér el. És így kötöttünk ki Gömböstől jobbra egy parcellánál. De itt sem kaptunk az első sorban, csak a másodikban helyet – jól szituált pesti polgárok között –, de a parcella előtt alkalmas hely volt a tömegek számára. Ekkor jött a következő akadály. A 400 pengős keretet túlléptük. A kiválasztott sírhely 1000 pengőbe került. Kovács Imre, Gáspár Zoltán, Szabó István szidták az összes szenteket. Dani és én csillapítottuk őket. Fene egye, kifizetjük az 1000 pengőt, ezen nem múlik. – Tehát a sírhely megvan. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy majd a háború után lesz hely, de most elégedjünk meg ezzel. Ez az 1942-es év nemcsak gazdag, de félelmetes évnek bizonyult. ... Közben Jolánnal már egyenesbe kerültünk. József Attila tetemét exhumálták és felszállították Pestre...1942. május 3. vasárnap, 10 óra. Az idő borús és szemerkél az eső. Általában vasárnap ebben a temetőben sokan sétálnak szép időben, de most, mint látható, a sok ember József Attila sírja felé megy. A koporsó mögött Jolán és én lépegetünk csendesen, amikor a sírhanthoz érünk, szétválnak az emberek, utat nyitnak, és lassan elhelyezik a koporsót a sír feletti deszkákra. Intek Vándor Sándornak, felhangzik a gyászdal, alighogy ez véget ér, Szakasits Árpádnak intek, elkezdi mondani igen drámai hangú beszédet. Közben már az eső is sűrűbben kezd esni, sokan kinyitják az esernyőt. Szakasits befejezi beszédét, intek Major Tamásnak, ő közel lép a sírhoz és elszavalja József Attila »A város peremén« című versét. Minden a helyén van itt. A gyászdal, Szakasits beszéde, Major Tamás verse is. Szemem pásztázza az embereket és el-elkalandozik. Nem is figyelek a versre. Nem messze tőlünk a Gumigyár ontja a füstöt, háborús termelés, a síneken zakatoló vonatok, ‚kifelé’ a városból. Nem tudok azonban megszabadulni attól a gondolattól, hogy a rendőrség, a hatóság sehol. Ezután leeresztették a koporsót és már csak a lapátok surrogása, a göröngyök dübörgése verte fel a csendet. Senki nem szólt. Mindenki a sír felé nézett.” [Marosán György: A József Attila emlékbizottságról, részlet Kritika 1978. 249.o] „...hogy József Attila hamvai vagy 1958-59-ben vagy 1963-ban kerültek át mai nyughelyükre, a Munkásmozgalmi Pantheon előkertjébe. Farkas arra is felhívja figyelmünket, hogy a kihantolás és újra-elföldelés a nyilvánosság kizárásával, úgyszólván titokban történt, de felső határozatra és mintegy párhuzamosan a Marosán-Vértes-féle tantétel kidolgozásával: hogy tudniillik a költő párttagsága sohasem szakadt meg.” Horváth Iván: József Attila és a párt, részlet 2000 folyóirat 1989. április „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma – költők tudják csak igazán! – egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle.” Pilinszky János, 1962 ● Harmadik sírja a Munkásmozgalmi Panteonnál fotó: MTI fotó: Sebestyén László Végső nyughelye
