Budapest, 2016. (39. évfolyam)
10. szám, október - Simplicissimus Budapestje
Simplicissimus Budapestje BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA Mégis bevált: a rakpartok új neve Szerintem ezzel nem álltam egyedül: amikor Demszky főpolgármester utolsó ciklusában előállt azzal, hogy a rakpartokat elnevezik a Vészkorszak embermentőiről, elhúztam a számat. Pótcselekvésnek éreztem a dolgot. Aztán némi késéssel megjelentek az utcatáblák, amelyeket nem a rakpart, hanem a Duna felőli oldalra szereltek fel. És azon kaptam magam, hogy kezdett érdekelni, ki is volt az a néhány személy, akinek a nevét nem ismertem. 2012-ben aztán a Külügyminisztérium állított egy összefoglaló emléktáblát, ami szép gesztus, még akkor is, ha az Erzsébet-híd pesti hídfőjének északi oldalán a lehető legkevesebb ember láthatja, és ha sajnos a minisztériumban egyik jóváhagyó sem tudta, hogy a magyar idézőjel első tagja mindig alul van, csak az angolban felül. Az összesen 12 név közül Wallenberg a legismertebb, nyilván rejtélyes eltűnése és halála miatt. Aztán (a külföldiek közül) talán Carl Lutz következik. Neki már 1991-ben állítottak szobrot, a Dob utca elején, a svájci követ kezdeményezésére, svájci közadakozásból. (Szabó Tamás műve.) Carl Lutz fényképei A Fortepannal először fordult elő, hogy egy külföldi levéltár átadott számára képeket. Amikor a Helmut Newton Alapítványt keresték meg, hogy adják oda (vagy el) azt a sorozatot, amelyet Helmut Newton 1989-ben készített a New York Kávéházban a 2000 folyóirat szerkesztőiről, köztük Simplicissimusról, tökéletes elzárkózás volt a reakció, arra is 51 napot kellett várni. A másik próbálkozást ellenben teljes siker koronázta. A Lutz fényképhagyatékot a diplomata Bernben élő nevelt lánya egy archívumnak ajándékozta. Az ő közbenjárására a Zürichben székelő Szövetségi Műegyetem (ETH) kebelében működő Kortárs Történeti Levéltár kedvezően döntött. Nemcsak hogy nem kellett fizetni a képekért, de hozzájárultak, hogy a Fortepan szabályai szerint, ingyen, szabadon letölthetően használják fel azokat. Már fel is került 218 kép a portálra. (Néhányat nyomtatásban is bemutatunk mostani lapszámunk FÉNYÍRDA rovatában s borítónkon.) Az Indexen két cikk is foglalkozott a Lutz anyaggal. Kolozsi Ádám arról írt, hogyan kerültek a képek a Fortepanra, Ungváry Krisztán pedig néhány képet kommentált. Az utóbbi végére kitették a svájci levéltár igazgatóhelyettesének lelkes video-üzenetét. Dr. Daniel Nehrlich nem csak a ké pek történetét mesélte el, hanem invitált minden kutatót és érdeklődőt, hogy menjenek el Zürichbe, de legalább is látogassanak el a honlapjukra. És felmutatott egy papírlapot, ezen a címen – mondta –, magyar vonatkozású filmanyagot is találnak. Ilyen egy gazdag, boldog ország közgyűjteménye – szóba állnak egy előttük ismeretlen magánprojekttel, és értük eltérnek saját elveiktől. (Ők általában pénzért adják a képeket.) Ungváry kitért arra a tényre is, hogy mennyire szegényes a Vészkorszakról fennmaradt fotóanyag. A Vadász utcai Üvegház előtt sorban álló tömegről ösz szesen öt kép maradt fent, mindegyiket Lutz készítette, egy első emeleti lakásból. A nyilas időkben egyébként igen kockázatos dolog volt az utcán fényképezni, egyszer ő maga is életveszélybe került, amikor egy utcai atrocitást kapott le. Csak úgy tudott megmenekülni, hogy előkapta diplomata igazolványát és kivette a gépből a filmet. Ezek után embermentő útjaira már nem is vitte magával. A becslések szerint mintegy 62 ezer (!) üldözött zsidót mentett meg. Lutz már 1942 óta itt szolgált hivatásos diplomataként, jól ismerte Wallenberget, tevékenységüket összehangolták. Legtöbb képén a békebeli Budapestet örökítette meg, aztán az ostrom után szinte mindegyik felvételt elkészítette ugyanabból a szemszögből. Éles szemű, jól komponáló fotográfus volt. Az átadott képek nagy kincset jelentenek a kutatók számára. De vajon hová lettek a negatívok? És miért ilyen kevés képe maradt fenn? Lutz igen rendszerető ember volt, semmi nyoma annak, hogy valaha is válogatott volna a az anyagában. Három budapesti év alatt felvételek ezreit készíthette. Vajon hová lett a többi? Ezekre a kérdésekre majd megpróbálunk választ kapni, amikor az év végén Budapesten személyesen is megismerkedhetünk Lutz fogadott lányával, a ma 79 éves Agnes Hirschi vel. Remélhetőleg ma gyarul is beszélgethetünk vele – hiszen 12 éves koráig Budapesten élt. Édesanyját házvezetőnőként bújtatta Lutz, szerelem szövődött közöttük. 1949-ben a diplomata, miután elvált a feleségétől, visszatért Budapestre, feleségül vette Csányi Magdát, és leányával együtt ma gával vitte őt. Ekkor újabb felvételeket készített Budapesten. A képek datálása során a Fortepan csapata felfigyelt arra is, hogy bizonyos képek 45 után, de 49 előtt készültek. Erre a hidak állapota, a romeltakarítás folyamata, több egyéb jel mutat. Még sok a titok. És csak most vetik rá magukat a portál mindentudó fórumozói, a megfejtők a kollekcióra. (E lapszámunk 7. oldalán és a hátsó borítóján néhány további Lutz-fotót tanulmányozhat a Tisztelt Olvasó.) A felvételeket nézegetve a figyelmes szemlélődő sokadszor érezheti azt, hogy egy-egy darab hány olyan információt rejthet, amelyre az első pillanatban senki sem gondol. Vegyük példának okáért az 1944. november 4-i véletlen utászbalesetről készültet. A negyven német áldozattal járó balesetről, amelyet valószínűleg a szivárgó gáz és egy elhajított csikk találkozása okozott, alig maradt fenn fénykép. Hát most itt van egy „új”. Ha belenagyítunk, azt látni, hogy egy villamos még lelóg a roncsról a vízbe, 14
