Budapest, 2016. (39. évfolyam)
10. szám, október - Simplicissimus Budapestje
ott vannak a bámészkodók is. De már megérkezett egy úszódaru. Valószínűleg a robbanás utáni napon készült. De látni a Palatinus házak eredeti tetődíszeit, az újlipótvárosi kéményeket. És mennyi minden mást! Mint már egyszer hangsúlyoztuk: ezért érdemes a Fortepanon a lehető legnagyobb felbontásban közzétenni a képeket. Két kaland, békávé-ellenőrökkel Az elmúlt hetekben két amerikai csapat is a vendégem volt. Az egyiket Budapest, a másikat a magyar kulturális élet érdekelte. Az egyik csapat hat tagból állt, gondosan megvettem nekik a hat jegyet, de nem osztottam ki nekik. Ha kiosztottam volna, akkor nyilván elmagyaráztam volna, hogyan kell kezelni őket. Helyette belebonyolódtam valami bonyolult magyarázatba, közben megtörtént a hihetetlen: máris ott termett egy ellenőr. Kérte a jegyeket. Én egykedvűen nyújtottam a hat jegyet – róluk van szó, intettem a vendégek felé. Hát akkor szálljanak le, mondta az ellenőr, teljesen tárgyszerűen. De hát miért? – ellenkeztem. Közben persze leesett a tantusz: mert nincsenek kezelve a jegyek. 36 ezer Ft lesz, mondta az ellenőr, akinek közben előkerült a társa. A vendégeim megkérdezték, mennyi a büntetés, de mikor meghallották, hogy fejenként 22 dollár, már nem akarták kifizetni. Nálam meg nem volt annyi készpénz. Mondtam, hogy mindjárt jövök, és elloholtam egy bankautomatáig. Hátra se néztem, ezért alaposan meglepődtem, amikor mellettem termett az ellenőr, és azt suttogta: – Segítek. Mi lenne, ha csak a felét fizetné ki? Először nem is értettem, de aztán kapva kaptam az alkalmon. Ugye tetszik érteni: a pénzt a két ellenőr zsebre tette – nekem meg nem a fél, csak a negyed honoráriumom úszott el... Most ezt minek hívják? win-win helyzetnek? Korrupciónak? Nyilván mind a két halmazba beletartozik. Egy héttel később Újlakról, a Pastrami étteremből, egy másik amerikai társasággal elköltött jóízű ebéd után igyekeztem vissza a Belvárosba az irodába, a meglehetősen tömött 9-es buszon. A középső ajtóval szembeni „öbölben” álldogáltam. Itt is ellenőr tűnt fel. Először a mellettem álló jól öltözött, harmincas szőke hölgy jegyét kérték. Neki azonban nem volt. És itt pillanatok alatt egy dokumentumfilmbe illő jelenet bontakozott ki. – Szeretnék maguktól jegyet venni. – Nem lehet. – De hát itt a környéken sehol sem lehetett kapni. – Nem számít. – Nem, én nem fizetek. – Akkor adjon egy igazolványt. – Még mit nem. A hölgy egyre tenyérbemászóbb lett, éreztette, hogy ő felsőbbrendű (jobban öltözött? fiatalabb? mutatósabb? politikus felesége/barátnője?) Az átlagos külsejű, de nyugalmából sokáig kibillenthetetlen ellenőr tényleg nemigen vehette fel vele a versenyt. Ám az igazság az ő oldalán állt. Az én béketűrésem azonban vészesen fogyni kezdett. Próbáltam türtőztetni magamat, de végül is kirobbantam: – Mit cirkuszol itt? Fizetni kell az utazásért, maga meg nem fizetett, nem? – A többi utas közül senki sem nézett rám, de mindenki érezhetően hegyezte a fülét. A színház sokaknak tetszhetett. A vétkes fél először meglepődésében visszahőkölt, köpni-nyelni nem tudott. Mintha orvul elgáncsoltam volna. Feltápászkodott és szavakban rám vetette magát. – Magát meg ki kérdezte? Menjen ellenőrnek, ha bele akar szólni, stb. Erre már jóval higgadtabban, tanáros hangomat előbányászva, mint egy hülyegyereknek szóltam vissza: – Nézzen körül, itt mindenki fizetett, csak maga nem. – És találomra beledöftem egy rögtönzött fullánkot: – A jegyek azért ilyen drágák, mert maga és a magához hasonlók folyton lógnak... Erre megint dühkitörés következett, hogy mit képzelek, ő nem szokott mindig lógni. Miért nem azzal törődök, hogy a hajléktalanokat bezzeg sose vegzálják?! Erre már nem válaszoltam semmit. Kelletlenül elővett egy személyi kártyát. Az ellenőrnő láthatóan megkönnyebbült. Kitöltötte a papírt, aláíratta a bliccelővel, átadta a sárga csekket. És ekkor újabb nem várt fordulat következett. A bliccelő gúnyos pofát vágva azonnal kettétépte a papírt, és diadalmasan körbepillogott a buszon. – Akkor majd kétszer annyi lesz – mondta az ellenőr nyugodtan. – Nekem ugyan nem! – csattant fel a bliccelő magabiztosan. És akkor az ellenőrnő elkövetett egy epikai vétséget, amivel elveszette a szimpátiámat. Ez robbant ki belőle: – Miért nem maradt Marosvásárhelyen? Ahol úgy látszik ez a tempó dívik? Ezzel fejeződött be a jelenet. A bliccelő nem tiltakozott, mintha hallgatólagosan beismerte volna, hogy tényleg erdélyi. Az ellenőrnő leszállt, de előtte hálás köszönömöt rebegett felém. Ugye nem kell bizonygatnom, hogy egyik kalandom se volt jó élmény? ● 15 Carl Lutz felvétele és annak részletei, 1944. november 4 vagy 5. (Fortepan 105727)
