Budapest, 2016. (39. évfolyam)
8. szám, augusztus - Csontó Sándor: TERESEDÉS - Iránymutatás
BUDAPEST 2016 augusztus 17 az életedben. Feledhetetlen kézfogócska, idejét sem tudom. Csak a szorítást, a test meleget, az átható, kék tekintetet, meg azt a bizonyos pluszt. A műveket. Tulajdonképpen 24 esztendővel tovább volt velem a gyámom, bizonyos értelemben az apám, mint az édes. Hát kellett ez a kór (már megint az a fránya rák), hogy rádöbbenjek mennyit nyom a hiány? Majd’ elfeledtem már. Elnéztem hosszan, homályos szemmel soraidat, „ültem asztalodnál, ittam borodból, láttam meztelen asszonyaid”, és faltam könyveid. Maradt a kvintesszencia. A szöveg, ami örök. (Kedves Margit! Köszönettel vettem legutóbbi leveleit a zárdából. Két nyár is elmúlt, hogy nem válaszolt már. Reménykedtünk itten a csendes válságokban, de mára minket is meglegyintett a kafkai kor fuvallata. Pedig maga óva intett. Járjon szerencsével az élet után! Üdv az elefántcsonttoronyból E.P. p.s. Semmit ne aggódjon, Petike jár!) – írhattad volna például. Nem hiába szövegeltél, nem kerteltél, nyomtad a rizsát, plakátmagányban ázó éjjeleimtől az irodalmad mentett meg. (Minden szemnek, betűnek meg volt a maga helye, még a kékharisnyára is felszaladtak. A szemöldök is felszaladt.) Nekem senki nem mondta, hogy Téged olvasni muszáj. Adtad magad, önként, s dalolva. Kikapott a rendőr a kezeim közül, amikor a fűben fekve belelapoztam Fancsikódba a Jászain. – Tilos itten olvasni! Hagyja el a területet! – Az anyád, fakabát! A neved se ejtette helyesen. Hiába, neki a szolgálati szabályzat az olvasnivalója. Veled volt még akkor nálam Laing-től a Tényleg szeretsz? Tényleg. Megjelentél, szóba kerültél, lelkendeztünk, megvitattunk és gazdagodtunk folyvást. S hogy mi mindent meg nem engedtél magadnak!? Mindent bevállaltál, nekünk, helyettünk, magadért, a textúráért. Szó és szöveg szerint. Be lettünk vezetve, életbe, irodalomba, nyelvbe – miheztartás és bátorítás végett. Szánkba adtad a segédigéket is. Művelted a magyart. Egy simi az arcunkra, egy szelíd billentés az alfelünkre. Tuggyuk ki vagy. Próféta voltál, szívem! És maradsz is. Szerencsénkre kor- és olvasótársaid lehettünk egyszerre. „Édes Péterem! Hát ide ejtett a jó Isten!” Köszönjük! Neki is! Te mindig betűhív voltál. Zsonglőre a nyelvnek, a magyarnak. (A borok legjobbika!) Origója a jelennek, ami tegnaptól múlt. Ön-irónia, el- és nem mellébeszélés, család- és közügyek, regények, emlékezéspróza, publik és kritika, minden, ami kezed alól kikerült az eleganciával, mint gróf, és mértékkel, mint matematikus. Teljessé tetted az egészet. Ültem a Bambi presszó pamlagán, bent a térben. – „Mit adjak? Kávét-e, kalácsot?” – kérdi Adrienem, pincérnőm, miközben bambultam a bokája feletti csikóhal tetoválását. Ennek a halacskának csodálatos élete lehet, szívesen cserélnék vele, miközben eszembe jutott, mit mondtál negyed százada: „...a remény és a félelem, a remény, hogy itt most végre lesz valami, és a félelem, az aggódás, hogy nehogy nagyon félre menjen ez az egész.” Félremény. Hal. Bem apó szobra mögött felharsant a Radetzky mars. Rebben már a fekete sas szárnya, alo mars, te rozzant kaszárnya. Hát így. ● Sebestyén László camera obscura felvétele
