Budapest, 2016. (39. évfolyam)
7. szám, július - Czigány György: A Dagály-fürdő felé
BUDAPEST 2016 július 5 Személyesen ismertem néhány ilyet, többek közt ismertem egy zongora-verklist, aki az Orvostudományi Intézetnek életében eladta a koponyáját, ebből vette a zongora-verklijét...” És idéztük verseit: „Angyalföld, ki onnan kaptad a neved, hogy a bábák is boszorkányok: asszonyaid öléből halva hozták világra a csecsemőket, sok ezer mécsest kioltottak...” Amikor nála jártam, azok ban a napokban írta utolsó költeményeit. Volt szeretőjéhez, halála évében például ezt a néhány soros remeket. Előtted megyek te én előttem a koranap aranylánca csilingel kezemen. Hová mégy – kérdezem feleled – nem tudom. Siettetném lépteim de te jobban sietsz. Előtted én te én előttem Egy kapu előtt mégis megállunk. Megcsókollak te nekem adsz csókot aztán elindulsz szótlanul és magaddal viszed életem. A hatvanas években munkatársa lettem a nyugati emigrációból (nem tudom, milyen politikai alku révén) hazahozott Látóhatár folyóiratnak: Horváth Béla köl tő volt a főszerkesztője. Róla jót, rosszat egyaránt lehetett hallani, mindenestre friss levegő áradt be az ötvenes évek után e lappal az irodalmi életbe. Itt jelentek meg Weöres Sándor kissé elvont, de fontos költeményei, az életmű javához tartozó Mándy -novellák, de még Zi lahy Lajos, Tamási Áron írásai is. S persze Horváth Béla emlékező prózája és versei. Vele is készítettem rádió-interjút: gyermekkorának utcáit, tereit emlegette, az angyalföldi gyárvidéket. „A Váci út az én gyermekkorom hazája, itt születtem a Hétházban, ami a Tizenháromház háta mögött van. Valamennyi gyárat, valamennyi követ ismertem. A Váci út minden platánját! Anyám az Első Magyar Csavargyárban dolgozott. Négyen voltunk testvérek, ott vártunk rá minden este a gyár kapujában. Már nagyon korán odamentünk, talán már öt órakor, amikor még világos volt, és vártunk szótlanul, mert mindig attól rettegtünk, hogy egyszer nem fog jönni, s mi egészen árvák maradunk. Ezt nem mondtuk neki, csak mindig féltünk, mert megszoktuk, hogy mindig csak baj érjen minket. De megjött ő, jött a gyár kapuján át, mikor megszólalt a duda. Hazavitt minket, és főzött nekünk vacsorát, és gyöngéd és jó volt hozzánk. Meggyújtotta a lámpát, és így szólt: Jó estét. Ez így illik, fiacskáim, mondotta. A Tripoliszból gyalog ment Újpestre sokszor, mert Lőwy bácsi üzletében egy fillérrel olcsóbb volt a liszt. Ezen a filléren egy cukorbabát hozott nekem, és ezért gyalogolt egy órát, hogy nekem ezt az örömöt megszerezze. Minden gyárnak más volt a dudája, és mi ismertük valamennyit. A Jutagyár kétszer dudált reggelente, először kettőt fél hétkor, aztán egy nagyon hosszút hétkor. A Csavargyár dudája rettenetes volt, ijesztő, nagy hördülés, szinte fenyegetés vagy szörnyű panasz és kín, mintha a munkásság szenvedését búgta volna a világba. Ott dolgozott az én édesanyám. Verset is idézve: »Én hadiárva voltam, hadiárva / Anyám hajnalban ment a hadigyárba. / Hallottam hajnalonta, komor kisfiú, / Hogy hördül a csavargyár, / Így lett belőlem örök forradalmár.«” Még beszéltem a hatvanas évek közepén egy „hétházi” öreggel, aki a Dagály-fürdő történetét emlegette. „Mi egy héten kétszer járunk ki a Dagályba, kedden és szombaton. S hogy mióta? Amióta felbuggyant a víz! Mert valamikor csak egy gödör volt itten. A Láng-gyárból két lakatos (az egyik bizonyos Regoli nevezetű) kihozott egy vastag csövet, rajta vágópisztollyal lyukat vágott. Ledugták, azon folyt zuhanyszerűen a víz. Oda jártunk a gödörbe fürödni, amíg csak el nem készült az uszoda.” Ebben az időben jelent meg, az akkori Élet és Irodalom hetilap címlapján versem is: A Dagály-fürdőben. ●
