Budapest, 2016. (39. évfolyam)
6. szám, június - Horváth Júlia Borbála: Szellemes takarítónő
BUDAPEST 2016 június 3 Máskor az úr vasalást rendelt az alapcsomag mellé: ugyan... kifizette rendesen... – védekezett Nóri otthon, amikor Guszti , pedáns mérnökember lévén a saját nadrágja élét kérte számon tőle. Csak a szép re emlékezem... ahogy a csillag megy az égen... – efféléket fabrikál a fejében Nóri néni – Nóri... hányszor mondjam... –, és ezúttal valóban megköti magát: amit elhatározott, az úgy lesz. És kész... A miheztartáshoz kapóra jön, hogy az elhagyatott házba rövidesen új lakók költöznek. Pláne... – kakaskodik a nem-né ni, s energikusan dörzsölgeti a tenyerére száradt tésztacafatokat. A függöny mögül próbálja kifigyelni, kifélék lehetnek az új szomszédok, de azok rendkívül diszkréten élik az életet. Valami puccos naccságáék... még bemutatkozni se jöttek át... – panasz kodna Nóri a barátnőjének, hogy megvillantsa az archív filmcsatornákon szerzett műveltséget, midőn a cselédek kibékíthetetlen vonzalommal irigykednek kenyéradóikra. Akkora terepjárójuk van, hogy átlóg a térfelemre... hosszabb, mint a lakás... – ekképpen zsörtölődik magában, s amúgy szakmailag, minden alkalommal, amikor elmegy a kapu előtt, lapos pillantásokkal terepszemlét tart. Hónapok telnek ekképpen, a házba csakugyan élet költözik, Nóra csak bámul, hogyan lesz napról napra takarosabb a zuglói zug. Minden szinten munkások dolgoznak, vidám kalapácsütések tartják ébren a hétvégi lakosságot, s életben a zsörtölődést: inkább a tyúkhúr, mint a sittes vödrök... – de már nincs visszaút, eladódott a ház, a tulajdonosnak pedig elképzelései vannak. A házfalat négerbarna és törtfehér árnyalattal variálták: korrektebb lett volna a ká vébarna... – néhány finnyás Nóri mellé áll, és amikor a munkások elhagyják a terepet, végre elmondhatják meglátásaikat a szomszéd kertjéről. Hogy minek ezeknek törpeszökőkút... – a leginkább fájó pont; az erkély fölötti gipszstukkót még valahogy megemésztették volna, mert a kirendelt kőfaragó részletesen beszámolt a restaurálás főbb állomásairól. Végül fél év múltán megszületik a nagy mű: az alul-felül másfél szobás kertes házikó kipucolkodva várja vendégeit. A belső készültségről azonban semmi hír, mert mégiscsak legyen az embernek tartása, és Nóri világéletében irtózott bármely néniféle kíváncsiskodástól. Majd kialakul... – vélekedik a barátkozásról, és szomorúan végignéz az özvegyi homlokzaton; pergő vakolat, vésőnyomok és nejlonzacskók az alapzat tövében, már ami a beázást illeti. Na, de a virágoskert... – mentegetőzik – ... az csodálatos! – Nóri összerezzen a hangra, a frissen mázolt belső kerítés mellett feltűnik a melírozott vörös: Veronika vagyok... ...Nóri néni. – nyújtja a kezét ijedté ben Nóri néni, de nincs ideje javítani, és arra lesz figyelmes, hogy máris válaszolgat a kérdésekre: igen, régóta... a Guszti is nagyon szerette... ugyan ki járna énhozzám... – a vörös Veronika együttér zőn bólogat, de a kitárulkozást későbbre hagyja. Nórinak kissé rosszul esik a titkolódzás, és megbánja, hogy rögtön panaszkodással kezdte: hogy a csőtörés... a tetőfelújítás... az időjárás... és persze a rendetlen járókelők, akik mindig ezen szakaszon dobálják el szemetet... Nem baj – zsörtölődik tovább a néni – legalább megtudja, mi a rend errefelé.. A hatás valóban nem marad el, néhány héttel később, amikor Nóri néni a közértboltból vánszorog haza – különösen erős napja volt – az új kerítésre függesztett táblácskán a következő feliratot találja: A ház utcafrontját Szellemem tartja rendben. Aki elrondítja, azért érte jövök! Veronika... – Nóra azon nyomban feléled, első gondolata, hogy rögtön felkeresi Verát, hogy megtudja, miről van szó. A házban azonban csend honol, a zsalugáterek félárbócon, és a csengő is süketen kattog, amikor már vagy negyedszer nyomja. Ja, ha szel lem... – összegzi tapasztalatait, elvégre őt csak az érdekli, hogy a porta rendben legyen; ki hogy csinálja, az ő dolga. Estefelé viszont úgy gondolja, mégiscsak átnéz a belső kerítésen, hátha feltűnik a vörös, és szóba elegyedhetnek. De nem, nem érdekel... – próbálja vis z szaverni magában a vágyat, s hogy lekösse magát, a tévé-távirányítóért nyúl. Végül három híradó, két szerelmes sorozat és egy horrorfilm felületes megtekintése után összekapja magát, és hátra rohan az udvarba, ott mégiscsak nagyobb az esély, hogy megtud valamit. Éjfél felé jár az idő, a kerten könnyű borzongás fut végig, Nóri összehúzza magán a pufi-kardigánt, már nem néz, csak lát, amint a vörös Veron a padlástéri galambdúcban méhviaszgyertya fényénél formálgatja a sorsot; a haja kibomolva, az elméje megromolva, baglyok huhognak, farkasok vonyítanak, kicsit villámlik is. Na, de a Pincsinek nem ilyen hangja van... – eszmél Norcsi, ezúttal hálás szívvel gondol a környék házőrzőjére, hogy létezésével amúgy lelkileg visszarántotta a valóságba, s két kupica konyak a pókhálós készletből segít az éjszakai nyugodalom visszaszerzésében. Félálomban még hallja, hogy odakint nyikorogva csapódik a padlásajtó, miáltal létrejön a tökéletes ezoterikus mező, amelyben bármely eszköz érintése nélkül lehetséges utcát söpreni, azután álomcsönd. Reggelre kelve Nóri néni árnyas tekintettel, de rendezett elmével úgy dönt, ezentúl kizárólag a szakmai részre koncentrál. Tartozom ennyivel Guszti em lékének... – gondolatai órákon keresztül a titok megfejtése körül döngicsélnek, de biztos ami biztos, előveszi a közepes kisbőröndöt, komótosan csomagolni kezd, miközben a megoldás is körvonalazódik: Ha nem megy, legföljebb eldobálok néhány sörös dobozt a járdán, és akkor Veronika eljön értem... ●
