Budapest, 2016. (39. évfolyam)
5. szám, május - Perspektívák - Zappe László: Abszurd a Tháliában
31 BUDAPEST 2016 május Amikor a 20. század elején Pablo Picasso és művésztársai először láttak afrikai és óceániai szobrokat, a törzsi művészet emlékeit, nyilvánvaló volt számukra, hogy ezek a tárgyak is művészeti alkotások. Bár az európai világ számára nem volt ismeretlen ez a fajta egzotikus tárgykultúra, ezeket a szobrokat, maszkokat és faragványokat hosszú ideig mégsem tekintették művészetnek. A tárgyak formálása, a geometrikus díszítés és kifinomult formarend harmóniája óriási hatást gyakorolt a 20. század új utakat kereső modern művészetére, legyen szó festészetről, szobrászatról vagy grafikáról. Picasso munkássága óta a törzsi művészet az európai művészettörténeti hagyomány része, formai és szellemi inspirációs forrás. De vajon művészetnek látja-e mindezt az etnográfus, a kutató, aki ismeri e tárgyaknak a törzsi kultúrában betöltött funkcióját? Művészetet lát-e benne a mai néző vagy érdekes etnográfiai tárgyat, egy alig ismert távoli világnak a tárgyi emlékét? A Magyar Nemzeti Galériában látható tárlat ezekből az alapkérdésekből indul ki. A kiállítás a Néprajzi Múzeummal együttműködésben valósult meg. ● PERSPEKTÍVÁK Művészet és etnográfia Magyar Nemzeti Galéria, Grafikai kabinet, 2016. október 2-ig ABSZURD A THÁLIÁBAN Zappe László Az abszurd dráma és a bohózat, különösen a múlt előtti századforduló francia vígjátéka közötti kapcsolatról már sokan és bőségesen értekeztek. Lévén mindkettőnek alapja köznapi viszonyok, gyakori, bármikor megtörténhető esetek végletesre hajszolása. A szerző minden lehetőt és lehetetlent kifacsar valamely egyszerű, sőt együgyű esetből. Ennek a tulajdonképpen már divatjamúlt, de mégis rendületlenül népszerű műfajnak egyik – a színpadokon mára talán egyedül megmaradt – mestere Georges Feydeau. Most is őrá találtak a Tháliában. Hamvai Kornél fordításában és egyszerűsítésében bemutatták a Rövid a póráz című vicces képtelenséget. Bár a bonyodalmak végső oka nem is olyan elképzelhetetlen. Amúgy nőügyekben gátlásosnak nem mondható fiatalember képtelen kinyögni a szeretőjének, hogy nősülni készül. Igaz, erre jó oka lehetne az, hogy a hisztérikus hölgy, amúgy filmszínésznő, folyvást öngyilkossággal fenyegetőzik. És ebben az sem zavarja, hogy másfelől talonban tart egy gengsztert azokra az időkre – és ezek nem ritkák –, amikor szerelme, aki miatt rendszeresen halni készül, hosszabb időre eltűnik. És persze a szerelmes rabló anyagi javakkal is kényezteti. A sok szálat az húzza szoros gubanccá, hogy a link ifjú éppen annak a filmgyárnak az örökösnőjét készül elvenni, ahol szeretője sztárkodik, amiből egyenesen következik, hogy jövendőbeli anyósa, a vállalat nagy pénzű és hatalmú tulajdonosa őt hívja meg az esküvő sztárvendégének, az ünnepség fő attrakciójának. A nyílt, egyenes beszédre képtelen férfiúnak tehát az esküvő alatt az a legfőbb gondja, nehogy a szeretője észrevegye, hogy ő a vőlegény. Mindez azonban Feydeau-nak nem elég. A stúdióban folyton ott lábatlankodik, mindenkibe belebotlik, mindenkivel kellemetlenkedik egy fontoskodó alak, aki vacak dalocskájával házal. Csakhogy egyébként meg anyakönyvvezető, és természetesen az esküvőn is főszerepet játszik. Olyannyira, hogy összekeveri a tanúkat és a házasulandókat, így a kissé amúgy is meghajszolt vőlegény nem a menyasszonyát, hanem leendő anyósát veszi el. És ebben is maradnak. A cím pedig azt a poént előlegezi, amivel a végül feleséggé lett anyósjelölt zárja a darabot: ezután rövid lesz a póráz. A Thália Színházban a kitűnő kaposvári színész és sikeres rendező, Kelemen József szakszerűen állította színpadra a három felvonásból két részbe tömörített elmés eseménysort. A képtelen cselekményt nem mélyítette igazi abszurddá, beérte a röhögtetéssel. Cziegler Balázs díszletei és Cselényi Nóra jelmezei prak tikusan kiszolgálják a színészeket, illenek rájuk a ruhák, a második részben a sok bujkáláshoz és jövés-menéshez nagyon fontos ajtók – továbbá szekrény és spanyolfal – is többé-kevésbé a helyükön vannak, amíg kell, követhető, ki honnan jön és hova megy, egy idő után meg már minden teljesen mindegy. A színészek is megteszik, ami kell a nézők vidításához. Pindroch Csaba valószínűleg sohasem fogja kinőni a nyakigláb kamaszkort, hangja is mintha örökké mutálna, így szinte el sem tévesztheti a folyton ingoványon egyensúlyozó, de el sohasem süllyedő figurát. Schell Judit kifogástalan sztárhisztéri ka, Lovas Rozi menyasszonyként cini kus modern lány, Szabó Győző mar cona szabványgengszter. Gubás Gabi szereleméhes szürke verébnek éppoly meggyőző, mint máskor elegáns szépségnek. Hunyadkürti István örökös másodasszisztensként jó karakter egy, a cselekményből teljességgel kimaradó szerepben. A röhögtető motort, mint rendesen, most is Vida Péter hajtja kifogyhatatlan energiával és minden részletében jól ismert eszköztárral. Ő a végtelen önbizalmában rendíthetetlen, ezért legyőzhetetlen, mindörökké diadalmas kisember. A legabszurdabb persze az, hogy a Tháliában, ebben a bohóságban is az egyik legfontosabb szerepet Molnár Piroska játssza, aki nem csak birto kolja a nemzet színésze címet, hanem valóban az egyik legnagyobb e szakmában. De egy ilyen előadásban csak jónak lehet lenni. Nagynak nem. ● Malangan maszk. Lihir-sziget, Új-Írország, 19. század vége. Giovanni Bettanin gyűjtése, 1904. Néprajzi Múzeum, Budapest © fotó: Sarnyai Krisztina, Néprajzi Múzeum
