Budapest, 2015. (38. évfolyam)
3. szám március - Csontó Sándor: ÖTVEN ÉV - Padlógázzal dodzsemezni
den csínját-bínját érti a forgó-morgó szerkezeteknek, legyen az láncos hinta, dodzsem, gépszörny vagy vastörpe. Jelenleg „szuszogót” készít az alvó, hét méteres óriásnak. A dodzsemek mellett eltöltött három évtizedének hasznos élményeit osztja meg velünk a csípős tavaszi szélben. Villanyoltás Korai még a séta, talán a Vidámparkot valamikor őrző kőkutyák is dideregnek. Megállunk a legendás kék-sárga „kagyló” előtt. A dodzsem ívelt, betonhéjas egykori otthonában legutóbb már flamingók teleltek. Egészen idáig nyújtózik majd a Holnemvolt park területén létesülő szenzáció, a Biodom. A korábbi villanyautó 1968-ig működött itt, majd az épületét elbontották, helyére 1970 körül emelték a vasbeton-kupolás pályát az új, zsetonnal működő dodzsemeknek. Egykori kocsijainak formája alapján feltételezhető, hogy azt még az 1930-as években tervezhették – gondolja Molnár úr. 2014-ben, a park bezárása után a pályát szétbontották, és a járművekkel együtt elárverezték Testvére a Fényvadász, a Lézerdodzsem – eredetileg Kis Troli néven – hagyományos dodzsem volt, az egyik legnagyobb pályájú egész Európában, fa szerkezetű épülete műemlékileg védett. A Star Wars film főcímzenéjére indult a vadászat, a plafonról a padlóra világított zöld fényköröket kellett begyűjteni, a pirosak értelemszerűen levonást eredményeztek. Előszeretettel fizettek be rá munkahelyi kollektívák is, hogy erősítsék a kommunista műszakok csapatszellemét. A zajos és büdösebb gokart a dodzsemekkel együtt párhuzamosan működött, ott, ahol most a tevék kérődznek. Eredetileg ovális alakú pályán lehetett körbe-körbe menni, a vesealakot a kilencvenes évek elején alakíttatta ki az akkori vállalkozó. A gokartok szép karriert futottak be, mióta elhagyták a zárt parkokat és az önállósulás versenypályájára álltak. Akár a puszta közepén, használt gumiabroncsokkal kijelölt kanyargós terepen vívják életre-halálra harcukat. A kis kölykök külön az ő számukra kialakított mini stadionban, biztonságban szlalomozhattak. Milliók a hetvenes években 1974-ben a 2 millió 700 ezer látogató alig több, mint hatvan játék közül válogathatott. Elképesztő létszám: persze, hol volt még akkor itthon a video, a többcsatornás kábeltévé vagy a számítógép, ott mulatott a nép, ahol tudott! Tömve voltak a filmszínházak is, tudják, a mozik. A nyolcvanas évek közepén a Vidámpark – külföldi fizetőeszköz hiányában – pályázat útján a közönség segítségét kérte új játékok tervezésére, amelyeket hazai kisiparosok hazai alapanyagokból gyártottak volna. Csak egyetlen egy valósult meg, a Viharvasút. Nem kaptak valutát a külföldi, a menő, bevételt fialó mutatványos szerkezetek vásárlására sem. Ciklon, Pirat vagy a Looping Star, ezeket csak később tudták beszerezni. Akkor 28 régit számoltak fel, és csak 8-10 újat helyeztek üzembe, a játéktermi nyerőautomaták és elektromos berendezések ekkor szaporodtak el. Három teremben 144 gépezet csörgött-zörgött egyfolytában, ezek közül csak a flippernek és a komputeres tévé-focinak tudunk megbocsátani. Népszerűségük vitathatatlan volt, de az öreg Hullámvasút mindannyiukkal szemben verhetetlennek bizonyult. Száguldás jogsi nélkül A villanyhajtású játékautó, a dodzsem fiatalnak és felnőttnek egyaránt tökéletes kikapcsolódást, felhőtlen szórakozást biztosít már hosszú évtizedek óta. Azok számára, akik imádnak vezetni és azoknak is, akik még soha nem ültek a volán mögött, sőt jogosítványuk sincs. Mert az nem kötelező. Bár a számítógépes szimulációs rendszerek nagy konkurenciát jelentenek manapság, ezt a fílinget nem lehet hamisítani. Aki gyerekkorában évente jó néhányszor belekóstolt, visszatért ide a haverokkal bandázni, majd a csajokat heccelni, barátnőket megtréfálni. Azután felnőttként a gyerekeivel, nagyszülőként az unokákkal. Egy menet nem lehet, öt-hat kell, mert tényleg nem lehet megunni. A dodzsem hamar örök kedvenc lett, az országban turnézó mutatványosok nélkülözhetetlen kelléke – falusi-kisvárosi kölkök szórakozása is –, pláne a Balaton-parton, nyáridőben – meséli lelkesen István, felidézve a korábbi időszakot. Az autók 70-100 Volt közötti egyenfeszültséggel működnek, alsó és felső áramszedővel, a fenti dróthálón néha kékes szikrát hányva. A műanyag, üvegszálas kasztnik vaskerekeken gurulnak, az ütközést a felfújható, vastag tömlős lökhárító tompítja. A zárt pályán a folyamatos szándékos ütközések, karambolok teszik még izgalmasabbá a vezetést. A három perc menetidő során mindenki megtapasztalhatja azt, amit a valódi autóutakon jobb, ha nem él át. Itt egy-egy „ösz szecsókolózás” után a két fél jót nevet, és tovább száguld, kivéve persze azokat, akik a koccanás során véletlenül a nyelvükbe harapnak. Ilyesmi lehet, ha egy figyelmetlen egyén hátulról belénk szalad a piros lámpánál. Komoly baleset itt sohasem történt, néhány felelőtlen embert csípett meg az áram, esetleg lila foltokkal a könyökén-térdén távozott – jelenti ki kalauzunk magabiztosan. A kezelő személyzet, ha nem volt vendég, bepattant a kocsikba, feltekerték a sebességet és felszabadultan furikáztak, néhány rekesz sör bánta a vesztes pénztárcáját. – oszt meg velünk István belső titkokat is. A nyári munka sok diák számára hozott pénzt és ismerkedési lehetőségeket. Az indítókulccsal a szimpatikus lányoknak, haveroknak és rokonoknak persze járhatott egy-két potya fuvar. A dodzsem-fanatikusoknak a karszalagos belépős korszakban akár egész nap lehetett hajtani az olasz Bertazzon gépeket. S hogy milyen volt a hangulat itt? Molnár Pista szerényen nem sztorizik, inkább típusvendégek emlékét eleveníti fel. Ezen a pályán mindig mozgás van, itt sosincs holtidő, mindenki kiélheti azt, amit a sztrádán csak szeretne, letolni a másikat az útról. A profik már az elején is figyelnek, vajon melyik kocsi tutira fürge. A menet végeztével az új versenyzők lökdösődve igyekeznek a korábban kiszemelt járgány felé, mert nem mindegy, hogy a piros vagy a fekete, lomhább vagy gyorsabb jut számára. Egy magát fiatalosnak gondoló férfi zakóját a feleségének dobva préseli bele pocakját a szűk járműbe. Hétköznap ő a megtestesült közalkalmazotti nyugalom, most feltűrt ingujjban görcsösen markolva a kormányt dúvadként tör-zúz, diadalmas vigyorral még iskolás lányokat vesz űzőbe, akik hangos sikollyal menekülnek. – Most bezzeg legénykedsz Lajos, és otthon? – rikoltja felé az unottan várakozó nej. Itt büntetlenül lehet levezetni a feszkót. Szabályok, törvények és lelkiismeret, mind csak smafu. A karót nyelt úrvezetőt, aki távolságtartóan igyekszik szlalomozni a káoszban, egyszerre hárman szorítják kárörvendve a sarokba. Itt a csattanás a lényeg, nem a finomkodás. Csontkeretes szemüvegű kockafej kézzel-lábbal magyarázza első randis barátnőjének, hogy valóságos nikilauda ő a monitor mögött ülve, itt balszerencséje miatt nem találta sehol a gázpedált. Az apja ölében ülő kisgyermek arcán kezdetben némi riadalom ül a hangos puffanások miatt, de hamarosan feloldódik a játékban, s vidáman kacag. Vigyázat, kapaszkodni kötelező! Mi, felnőttek is szorítsuk erősen azt a kormányt! Hátha nem dőlünk be a következő kanyarban! „Tovább menet nincs!” – figyelmeztet a tábla. ● 23 BUDAPEST 2015 március
