Budapest, 2015. (38. évfolyam)
11. szám november - Buza Péter: A NAGY HÁBORÚ - A rendíthetetlen mérnökkatona
BUDAPEST 2015 november 23 ban megtettem télen és nyáron. Ha szabad volt nyáron a Jeniszeire lemenni, azt sohasem mulasztottam el. (...) A part mellett úsztam ár ellen egyfolytában ezer tempót. Mikor ez már fáradtság nélkül ment, akkor átúsztam a folyót oda és vissza. – A szellemi foglalkozást az orosz nyelvvel kezdtem, de megfelelő tankönyvek hiányában abba kellett hagyni, és áttérni a franciára, amelyre otthon inkább szükségem lesz. Két év alatt elég nagy tökélyre vittem. Folytattam az angollal (...) Krasznojarszkból azokat a hadifoglyokat, kik önként jelentkeztek, kelet felé szállították már októberben. Én nem mentem, (...) nyugat felé akartam haza kerülni. Hogy meginduljak, és közelebb jussak haza, vagonspecialistának jelentkeztem a hadsereg parancsnoknál, és kaptam egy ukázt egy oroszul jól beszélő bajtárssal együtt Jekaterinburgba az Uralban. 1920. április 25. indultunk egy havas viharos éjszakán. Küldetésünk olyan fontos volt, hogy külön tyepluskát (fűthető teherkocsi) bocsátottak rendelkezésünkre, amellyel eljutottunk Jekaterinburgba. (...) Néhány napi várakozás után tovább küldtek rendeltetési helyünkre: Nizsni Tagilba (...) Feladatom itt egy új vagongyár tervezése volt, évi 12000 teherkocsi gyártására. V. 8.-VI. 23.-ig elkészültem a munkával, és ráadásul még a gyártandó teherkocsi tervét is elkészítettem. (...) Ekkor már kezdték összeszedni a hazaengedhető hadifoglyokat. Invalidus vizsgán én is szállításra alkalmasnak bizonyultam. (...) Egy zsák kenyérrel felszerelve indultunk először a gyűjtőállomásra, Jekaterinburgba, majd VII. 7. Pétervárra, ahova VII. 16. érkeztünk meg. (...) Szeptemberben kezdett a szökés lehetőségének a híre járni. Egy Rino-Sino nevű falut mondtak, ahol egy orosz vállalkozik arra, hogy átvezeti az embert a határon. A gyárban elláttam magamat minden szükséges igazolvány nyal, hogy Jamburg határállomásig utazhassak úgy, mintha élelmiszerért mennék, amiben a gyárfőnökség szívesen segített. (...) November 19-én, feleségem névnapján elfogtak, és én a határfaluban a fegyveres kísérő elől is szökni próbáltam. (...) A foglyok sűrűn váltakoztak, csak engem felejtettek ott, míg végre 4 hét után magam jelentkeztem kihallgatásra. Az eredmény kellemesen meglepő volt, (...) szabadon bocsátottak (...) Következő nap (XII. 17.) más társ nem akadt, magamnak kellett a lehetőségek iránt tájékozódni. (...) Kellemes, enyhe szélcsendes idő volt, borult holdvilágos éjszaka. Az irányt az utammal párhuzamosan futó vasútvonal távíró drótjainak csendes zúgása adta meg. A bokros havas terepen ember taposta ösvényen jártam már 5 óra felé, amikor spanyol lovasokból készült drótakadályhoz értem. (...) Azt képzeltem, hogy az első drótakadály az oroszoké, a másik pedig az észteké volt, én tehát már Esztoniában vagyok, és a nem messze álló kivilágított barakkban jelentkeznem kell. Azonban mégis jobb lesz erről egy kis körüljárással meggyőződni. Elindultam balra, és néhány lépés után beleütköztem az igazi határ-drótakadályba: 3 méter magas, ugyanilyen mély drótfonat, és a tőle néhányszor 10 lépés távolságra egy őrtorony. Gondolkodás nélkül a földre vágtam magamat, és áthempergőztem a drótok alatt a másik oldalra! Ezzel megszabadultam a 6 évig tartó hadifogságból.” Zámor Ferenc a Budapest és Hegyeshalom között közlekedő, a Ganz gyár által szállított V40 típusú Kandó-mozdony próbaútján, 1932 körül. Zámor Ferenc balról a második (kalap nélkül), balról a negyedik pedig Verebélÿ László műegyetemi professzor
