Budapest, 2015. (38. évfolyam)
8. szám augusztus - Buza Péter: TÁRGYESET - „A hazáért mindhalálig!”
BUDAPEST 2015 augusztus 5 hadosztály – B. P.) Ilinkán harcoló részeit láttam abban a küzdelemben, mikor mint utóvéd biztositotta a 26. és 168. ho-ok elvonulását és csak parancsra hagyta el helyét, mikor már feladatát megoldotta. Hivatásának – még a védelemnek is támadásokkal való megoldásával – tökéletesen megfelelt. Azért nem mert az orosz a sarkába szegődni, mert véres veszteségei megtanitották, hogy magyar csapatban is van még virtus (...) Köszönetem az Ilinkán helytálló minden pk-nak, tisztnek, tiszthelyettesnek, tisztesnek és honvédnek, kik keményen állták a sarat és magabízóan verekedtek és nélkülözések között pihenés nélkül, lelkesen és virtusos jókedvvel harcoltak. Példának állitom a hds. minden tagja elé ezeket az egész férfiakat. Csak igy szerezhetjük vissza becsületünket. Aki nem követi őket, az méltó a pusztulásra. A kitüntetési javaslatokat 10 h-kor várom.” Eggenhofer Dezső tartalékos főhadnagy a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át. Horthy is – a kitüntetett emlékező irata szerint – „az általános csőd hangulatában boldogan nyugtázta a tettet: endlich ein Lichtstrahl! [végre egy fénysugár – B. P.]. Két nappal a „fegyvertény” ünneplését megelőzően született Jány hírhedt parancsa, amelyben elképesztő hangnemben gyalázza és fenyegeti a menekülő magyar katonákat. Aki valamit is megérteni remél ezeknek a heteknek és hónapoknak a történéseiből, a hadtest sorsáról, ezt az elsőtől az utolsó betűig el kell hogy olvassa. És akkor az is világossá válik, miért volt kivételes siker Eggenhoferék utóvédharca. 1944. szeptember 30-án Horthy vitézzé avatta Dezsőt, aki nem sokkal korábban jöhetett haza a menekülő frontról Süttőre, ahonnan bevonult. Itt élt akkor a család: Beck Margit, a feleség, s a gyerekek, születési sorrend szerint Margit (1924), Ma rietta (1925), Aladár (1932). Már sok éve a kőbánya üzeménél dolgozott a családfő, aki a nevét a „fegyvertény” emlékére az 1944. szeptember 14-én kiadott belügyminisztériumi engedély nyomán ez időtől fogva Ilinkayként jegyezte (két leánya, fia is „magyarosított” ugyanakkor – de a családtagok névhasználata később nem mondható konzekvensnek, egyedül Dezső volt az, aki 1946 után mindig az Ilinkay-Eggenhofer változatot preferálta). 1944 végén újra behívják, szakmája szerinti feladatokat vezényel, Hosszúperesztegen vasúti műtárgyak, Bögözön, Sárváron katonai repülőterek építésénél. A család 1945. április 27-én Sopronnál lépi át a határt (kivéve Aladárt, ő már korábban ott ragadt Ausztriában, a Wiener Neustadt-i hadapródiskola növendékeként). Ilinkay-Eggenhofer Dezső Lambachban, majd Welsben talál munkát, 1946 májusától bedolgozója a linzi amerikai katonai parancsnokságnak, alkalmazási iratából kiderül, hogy nemcsak okleveles gépészmérnökként, de mészégetési, kőbánya-művelési, kőfaragási, sőt vasútépítési szakemberként is igénybe veszik szakértelmét. Gyakorlatilag főleg az amerikaiak gépkocsijavító és szertárüzemében dolgozik. Az 1970-es évek végén költözik Bécsbe, de már korábban bekapcsolódik a Vitézi Szék szervezőmunkájába, hogy idővel megválasszák ausztriai székkapitánynak. A császárvárosban halt meg 1994-ben. Már ebben a minőségében látogatott el 1981-ben – emigrációja évtizedei után először – Magyarországra. Hat sűrűn gépelt oldalon számol be a benyomásairól – vajon kinek? Családja ma élő tagjai közül senki sem ismeri ezt az iratot, amelyet szintén a Hadtörténelmi Levéltár őriz. Érdekes, bár biztosan nem példátlan korrajz arról, hogyan látja a konszolidált Kádár-korszak Magyarországát egy elszánt emigráns. Megérdemelne egy teljes terjedelmű szövegközlést. De most meg kell elégednünk az utolsó bekezdésekkel: „A Müegyetem, ahol 4 éven át végez tem tanulmányaimat és közben szolgáltam csendőrtiszti zlj.-unkban, óriási módra kiépült és a régi 3-4 szakon kívül ma ca 17 szakoktatása van. A Budafoki út 13. száma volt annakidején lakásom helye. A jun. 24.-i Ludovikás ellenforradalom alkalmából a Dunaparton tüzelő vörösök ellen bevetett monitoraink egyik tévtalálata a felettem lévő lakásba hatolt és az utcára dobta a varrógépet. A találat helye még látható. A Gellért szálló sörözőjét is felkerestem. Nem volt jobb, mint a többi. A Gellért szobor áll, s felette a nagy Szabadságszobor. Mikor lesz végre ledöntve? A bécsi Schwarzenbergplatzon is áll még a nagy orosz emlékmű elesettjeik bevésett cirill irásu nevével. A mi hősi halottjainkról sehol nincs emlékmü. Látszólag feledésbe mentek. A fiatalság ugy van nevelve, hogy semmit se tudjon rólunk, vagy elitéljen. Szüleim és feleségem szülei sirját felkeresve jóformán minden régi ismerősömet már csak a föld alatt találtam meg. Az Esztergomi temetőben a koporsós temetés be van szüntetve, már csak néhány urnára van hely. Ezzel zárom beszámolómat. A Hazáért mindhalálig! Vitéz Ilinkay-Eggenhofer Dezső okl. gépészmérnök M. kir. t. hadmérnökkari százados, Bécs, 1981. június 30.” ● Eggenhofer Béla és családja 1950-ben, a házban ahol éltek, és ahonnan éppen ez idő tájt tessékelik ki őket. A két fiú Tamás és Balázs, a kislány Kinga, dr. Dolina Károlyné, akinek ez úton köszönöm meg a segítségét családja történetének rekonstrukciójában, ahogy Kovács Tibor Sándornak is Eggenhofer Aladár és felesége sírja az esztergomi temetőben
