Budapest, 2015. (38. évfolyam)
6. szám június - Simplicissimus Budapestje
Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA Ki! – Békés Márton és Böcskei Balázs kiáltványa Dühítő, pökhendi, túl sokat markoló, brosúra külsejű, gondozatlan szövegű, mégis lendületes, letehetetlen kötetecske került a kezembe. Semmihez sem hasonlítható, félig elkészített iromány, mintha egy tízszer ekkora könyv csontváza lenne, amelyről még hiányzik a hús. Az a blog, ahol rábukkantam a könyvre, kor-körképnek nevezi el a műfajt. Valójában egy mindent kicikiző, bicskanyitogatóan magabiztos kiáltvány, türelmetlen – mindent és mindenkit kioszt. Szerelmi vallomás a digitális korszak előtti időszak értékeihez. Arra próbál receptet adni, hogyan lehetne ezekhez visszatérni. Nem kevesebbet, mint a külvárosok forradalmát hirdeti meg. Nyelvezete elképesztően „változatos”: hol a jelenkori szellemtudományok tudományos közleményeinek zsargonját, hol a Magyar Narancsban született „új újságírás” tömör és eredeti, odamondogatós szóhasználatát veszik elő. És zárójelben mindig megadják, honnét vették a kifejezést. A források között egyaránt találunk nagyon ismert és obskúrus szerzőket, számuk összesen talán a százat is meghaladja. Az idézetek összterjedelme igen jelentős. Olykor az az érzésünk támad, hogy itt a szerzők felmondják olvasmányaikat. Tíz fejezetre oszlik a kiadvány, az első címe nagyon vészjósló: „Ez egy hadüzenet”. Aztán tudományoskodó fejezetcímek következnek: Térképtelenség, Emlékezetlenítés, Nyelvtelenítés stb. A tizedik megint vészjósló: Ellenállási záradék. De lássunk egy kis idézetet a második bekezdésből: „A posztmodern ösztöndíjak meghirdették a személyessé lett történelem és politika varázsosságát, a kockázatokkal élés kedélyességét, a cseppfolyós modernitás játékosságát, a nézőpontok labirintusának jófejségét. (...) Szégyenné és egyben divattá lett az elfojtás, megvetendővé a rend utáni vágy. Az »egyfelől-másfelől« nemzedék megfosztja magát és megfosztódik az igazságtól, a nézőpontok nézőpontjának nézőpontjai miatt. A digitális templomban, ahol mindenki adatot generál, tartalmat gyárt, nincs igazságfelmutatás, csak bálványimádás és búcsúcédula-vásárlás.” És egy sor kihagyással folytatódik: „A »modern idők« efféle időoltó kedvenceskedéseivel szemben a mi tevékenységünk és értékünk az ima, a szenvedély, a csoda, a bűn, az irgalom, az ész, mely tiszteletben tartja a felette álló igazságokat, a puritanizmus, az alázat, a gyermekkor visz szavétele az infantilizmustól, a természet lázadásának megfigyelése, az állatok előtti út megtisztítása, a női illat utáni visz szafordulás, a kialakított helyett az adott és kapott férfiasság, a digitális géprombolók testedzése. Várni, hogy beérjenek a fák mögé a fények, a belső és a városon belüli határok visszaállítása, az utolsó, posztinternet-koron túli ítélet várása.” Talán ebből érezhető, mennyire zavarba jöhet egy érdeklődő, kockázatokat szívesen vállaló olvasó. Mert most akkor mit olvas? Imakönyvet? Politikai kiáltványt? Ökobibliát? Tudós szociográfiát? Elképesztő, milyen nagy területeket nyargal be a két szerző, akik egy ponton bevallják, hogy tíz-egynéhány éve mindketten vidékről érkeztek a fővárost meghódítani. A könyvecske hajtóanyaga egy ideig – szemlátomást – a Budapest iránti aggódás. Aztán ezt felváltja az emberiség sorsa feletti szorongás. Majd következik az igazi férfi ismérveinek részletes felsorolása (hogy milyen igen, milyen nem). És még nagyon sok más dolog. Mindegyik témára mint méhecske rászállnak, aztán iramodnak is tovább. A kifejtés helyett marad a költészet (helyenként „költészet”) eszköztára. A vége felé ismét visszatérünk Budapestre, itt egészen emészthető és újszerű bekezdések is találhatók a mai egyetemista korúak romkocsma-szokásairól. Ezen belül azonban van egy érdekes, mulatságos vonulat: a szerzők (egyikük ismert konzervatív, másikuk ismert szocialista „ifjútörök”, társadalomtudományokban is jártas publicista) váratlanul hinni kezdenek a külvárosok népében. Őket ösztökélik (képletes? valóságos?) lázadásra. A panelek világáról is írnak elmélyült bekezdéseket. De az ultima ratio a természet. Talán az mentheti meg az elkorcsosult belváros népét. A kötetnek szerkesztője nincs, csak korrektora, ő viszont nem volt képes lefülelni fél tucat nagyon idegesítő melléütést. Akárhogy is – feltétlenül érdemes kézbe venni. Bosszankodni rajta, alaposan megvitatni, ellenvéleményt írni. Ha lenne erre energiám, három kérdést szegeznék a szemükbe: — Miért kell becsületszóra elhinnünk, hogy a romkocsma-divat ilyen alapvető jelensége a város történetének? — A város folytatódó szétesése sajnos tény. De biztos hogy ennek a digitális forradalom és a tőkének a bulinegyedbe való beáramlása az oka? — Hogyhogy nem esik szó a végtelenül izgalmas és sokszínű budapesti kultúráról? Az ahhoz való hozzáférés és róla szóló információ ugyanúgy megnövekedett, mint a romkocsmák száma. A röpirat üzenetével a következő jelszót állítanám szembe: „Be! (A színházakba, koncerttermekbe, kortárs galériákba.)” (L’Harmattan, 2015, 124 oldal. A borítóterv Ravasz Jonathan munkája, ára 1990 Ft.) Hol tart most a Fortepan csapat étvágya az ötödik születésnap közeledtével? Mint ismeretes, a portál 2010. augusztus 20-án került ki a világhálóra. Ismertsége, társadalmi helyzete, lobbiereje, szervezeti háttere nem is hasonlítható az indulás körüli időkhöz. Az, hogy a közgyűjtemények rejtőzködő fotóarchívumai a portál indulásakor (kevés kivétellel) nem voltak rendesen feldolgozva, és (nagyon kevés kivétellel) nem voltak kitéve a hálóra, idegesítette ugyan az alapítókat, de nem gondolták, hogy valaha is tényezők lehetnek abban, hogy a múzeumokat, levéltárakat serényebb munkára serkentsék. Arra végképp nem gondolhattak, hogy felvehetik a harcot az ellen, hogy az egyébként alulfinanszírozott közgyűjtemények pénzt kérjenek az őrzésükre bízott fotó-műtárgyak digitális változataiért. Az ötvenezres képszámot május elején elért archívum olyan illusztrációs gazdagságot kínál a 18 *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás
