Budapest, 2014. (37. évfolyam)
2. szám február - Ráday Mihály: EXFÓRUM - Terv - vagy amit akartok
Az oldalt szerkesztette a Budapesti Építész Kamara 14 BUDAPEST 2014 február közérdek érvényesítését biztosítani tudta. A politika érzékeny volt a társadalmi igényekre, ugyanakkor bízott a szakmai tudásban. A háborúk előtt a Közmunkák Tanácsa, a háború után a tanácsi osztályok és tervezőintézetek a megvalósítás mellett a szakmai kontroll szerepét is betöltötték. Egyik kedvenc történeti példám a Wekerletelep, amely a szociális bérlakásépítést célozta. A beruházást elrendelő törvény összesen hat paragrafusból áll. Tényleges problémák megoldására tényleges célokat határozott meg, és ezek megvalósításának alapját megteremtette. És utána minden rendben volt. Felállt a – mai névhasználattal – projektmegvalósítás intézményrendszere, és megvalósult a közérdek. Vajon a mai közberuházások valóban a legfontosabb problémákat tárják fel? Valóban a legjobb megoldást találják meg? A leghatékonyabb módon és legjobb minőségben valósítják meg azokat? Azt hiszem, a nagy baj az, hogy mindhárom kérdésre nemmel kell válaszolni, és ez mérhetetlenül bosszantó és elkeserítő. A rossz problémafelvetés rendre rossz megoldásokat generál, amelyek beépülnek a környezetünkbe, jogi rendszerünkbe, újabb, maradandó sérüléseket okozva. A hirtelen fellépő helyzetekre megalkotott jogszabályi változások az egész rendszert felborítják. Először jöttek az európai uniós pályázatok, ahol a középtávú városfejlesztési stratégia (IVS) kötelezése előírássá vált. A kézikönyvet nem a jogrendbe illesztve, hanem önálló elemként adták ki, és Budapest esetében még azt a hibát is elkövették, hogy a kerületi IVS-eket a fővárositól függetlenül, azzal ellentétes elemekkel is elfogadták. A „megoldás” az lett, hogy az önkormányzati törvényben és a településfejlesztési és rendezési jogszabályokban a fővárosi hatásköröket gyengítették. Emellett az országos, sőt azon is túlmutató jelentőségű, Buda és Pest belső városrészeiben megvalósuló beruházások a helyi önkormányzatok kénye-kedvének vannak kitéve. A korábbi tervtanácsi rendszer, a kulturális örökségvédelem hatósági ereje és a társadalmi szervezetek egyre erősödő részvétele is egy-egy projekt megvalósulását „veszélyeztette”. A veszélyt elhárították... Ezt a kérdéskört taglalva nem mehetünk el a történeti városrészek rehabilitációjának problematikája mellett sem. A városrehabilitáció elősegítésére 2008-ban előkészített jogi és ösztönzőrendszer-változtatási javaslatainkat, amelyek az új építés mellett a meglévő – különösen a történetileg jelentős területeken található – épületállomány megújítását célozták, a jogalkotás magasabb szintjén minden elemükben elvetették. Az önkormányzati törvényből mindez véglegesen kikerült, a korábbinál még kedvezőtlenebb helyzetet teremtve. Végül is persze – s ezt választott és kinevezett vezetőink bármikor elmondhatják – nem mindig a legjobb megoldások váltak városaink előnyére. Az Andrássy út ma az egyik legfontosabb világörökségi együttesünk, s amikor építették sok száz értékes ház pusztult el. A Lánchíd elhelyezése is hibás, ma mégis büszkék vagyunk rá. Tények. De a 21. század, a társadalmi-együttműködés korszakában így már nem lehet eljárni. S ha mégis, aki megteszi, legalább szégyellje magát! Kerekes György Ma már egyértelmű, hogy az a szakma, amit valamikor az „építészet” szóval jelöltünk, három ágra különült: 1. épülettervezés (az épületek engedélyezési és kiviteli terveinek készítése); 2. településtervezés vagy városrendezés (a falvak, városok szerkezeti és szabályozási terveinek kidolgozása); 3. urbanisztika (a városok komplex, társadalmi-gazdasági-környezeti fejlesztési koncepcióinak, stratégiáinak elkészítése). Településeink harmonikus fejlődéséhez a három szakterületnek együtt kellene működnie, de erről ma nálunk szó sincs. Ennek legfontosabb oka a bonyolult, rugalmatlan és bürokratikus tervezési rendszer. A döntő probléma a túlszabályozás, amelynek káros következményei különösen az épülettervezés és a településtervezés területén tapasztalhatók. Építészek számtalan példával bizonyíthatják, hogy a nem koherens szabályozók betartásával gyakran szinte lehetetlen „normális” épületet létrehozni. A túlszabályozás mellett az állandóan és fölöslegesen szaporodó, rendkívül bürokratikusan működő szakhatóságok is korlátozzák a tervezői kreativitást. Épp ilyen rossz a helyzet a településtervezés (a városrendezés) területén. Az elsőként említést igénylő probléma a közbeszerzések kérdése. Mindenki számára nyilvánvaló lehet, hogy a településrendezési tervezés produktuma nem áru, nem termék, hanem terv, tehát nem lehet úgy tekinteni, mintha piaci tárgy volna. Anno, amikor még az állam és a tanácsok voltak a legfontosabb megbízók, kialakultak kapcsolatok a megbízók és a tervezők között. Például: Budapestre többnyire a BUVÁTI, vidékre általában a VÁTI és a nagyvárosokban létrehozott tervező vállalatok dolgoztak. Mind a minisztériumok, mind a tanácsok szakemberei jól ismerték a tervezői állományt. Ha megfelelő színvonalú terveket kaptak, ragaszkodtak a tervezőkhöz, ilyenkor általában jó kapcsolat, kölcsönös bizalom alakult ki a pertnerek között. Korrupcióról hallani sem lehetett. Nem úgy most. A közbeszerzési rendszer a korrupció melegágya. Másrészt: a tervezési díj nem lehet alku tárgya. A Magyar Építész Kamara olyan tervezői díjszabást állított össze, amely a területek nagysága, funkciója alapján határozza meg a díjat. Mindezt a közbeszerzés figyelembe sem veszi, hiszen a közbeszerző számára a legfontosabb cél az alacsony tervezési díj elérése. Így aztán „zsákbamacska” a tervező, hiszen sem a tapasztalat, sem a tudás, sem a helyszín ismerete nem szerepel az ajánlatok értékelésében. A tervezők pedig a munka megszerzése érdekében lenyomják az árakat, és amit olcsón meg lehet csinálni, az olyan is... Anno, amikor még egyszerűbb volt a tervezési metodika, sokkal kevesebb és célratörőbb egyeztetés zajlott. A szakhatóságoknak elég volt egy-két hét a tervek áttekintésére és kompetens személyek képesek voltak a személyes tervezői egyeztetés során döntést hozni. Ma végtelen a bolyongás a bürokrácia erdejében, kompetens szakembert alig lehet találni, mindenki felfelé vagy a politikusokra mutogat, ráadásul az egyeztetési fázis nagyon hosszú időt vesz igénybe. Egészen nevetségesnek hatnak azok az új kötelező munkarészek, amelyeket az utóbbi időben vezettek be. Legyen példa az örökségvédelem. A tervezési előírások között szerepel a műemlékek, régészeti területek védelmének kidolgozása. A szakember elmegy a szakhatóságokhoz, kikéri a területre vonatkozó, védelemre javasolt objektumok listáját, a régészeti kutatások eredményét, hazaballag, összerendezi a kapott adatokat, majd a tervvel együtt benyújtja annak a szakhatóságnak, akitől az adatokat kapta. Milyen eredmény jöhet ki ebből? A haldokló szakma az utolsó tőrdöfést akkor kapta, amikor elárasztották a jogszabályok tömegével. A törvények és rendeletek garmadája jogszabály-alkalmazókká degradálja a tervezőket és a hivatal szakembereit, elvéve tőlük a szakmai döntés örömét, de felelősségét is. Városainkat jogászok alkotta jogszabályok rendezik, visz szaszorítva, passzivitásra kényszerítve az alkotó munkát. Egy bürokrata minisztéri-
