Budapest, 2014. (37. évfolyam)
2. szám február - Ráday Mihály: NANEEE! - Bütü
Azzal igazán semmi baj sincs, amikor a kisebb házak mellé nagyobbak kerülnek, s a nagyobb a tűzfalával néz a kicsire – hátha egyszer majd lebontják a kicsit, s ott építési lehetőség nyílik egy még nagyobbra. Fejlődik, nő a város. Az a baj, amikor egyegy új házat eleve olyan tűzfallal terveznek meg, amely közterületre, főútvonalra „néz”, amely szándékosan mutatja meg, ő bizony elkülönül attól, amihez odaépült, amihez – ugyebár – semmi köze sincsen. Alkalmazkodni a már meglévő épített környezethez eszük ágában sincs, szellemesen játszani a sarok adta lehetőséggel – úgy látszik – nem tudnak, nem akarnak. A régiek építettek sarkokra a korábbi évtizedekben, évszázadokban is, s terveztek erkélyt, ablakot, különleges tetőidomot, igyekeztek kiemelni a az adottság lehetőségeit a sorházak, házsorok végén. Nem úgy, mint az 1960-as, ’70-es, ’80-as évek építészei, akik telerakták a fővárost „látványos” tűzfalakkal. Egész kötetet lehetne összeállítani egy ilyen példatárból. A kortárs építészek bütüket terveznek! És most itt van az ezredforduló után több mint tíz évvel a legújabb. Igaz, még csak terv, amit építeni szándékoznak a Margit körút és Rómer Flóris utca sarkára. Büszkén hirdetik a beruházók óriásplakátjukon. Nem lehetne végre abbahagyni már?! Szóltunk. Ezúttal betűkkel a bütük ellen! ● Több budapesti blog (varosszive.blog.hu vagy jarokelo.hu) dokumentál olyan eseteket, amikor óriás molinókat állványzat nélkül függesztenek ki, vagy az állványzat olyan módon készül, amiből nyilvánvaló, hogy nem a homlokzat felújítása a cél. Az óriás poszterek tartójaként szolgáló házak általában nem a felújításra legjobban rászorulók közül kerülnek ki – a legjobb helyeken lévő házak már sokszor színleltek több hónapos „alibi-felújításokat”, míg a tőlük egy-két saroknyira lévő, valóban leromlott, de kevésbé látható házaknak esélyük sincs ilyen bevételekre. Dilemmákat vet fel a társasházakon belüli döntéshozatal is – sok esetben az eltakarásra ítélt lakások lakói kisebbségben vannak, és ez eldönti a reklámmal kapcsolatos szavazást... A piaci erők és a közös értéket védők közötti harc a 2000-es évek elején vette kezdetét, amikor a Fővárosi Önkormányzat az első sokkból felébredve megtiltotta reklámhordozók kifüggesztését a tatarozási állványokra. A tilalmat azonban a reklámot elhelyező cégek és a társasházak semmibe vették, a bírságokat nem fizették ki, sőt 2002-ben egy társasházon a következő hirdetés jelent meg: „Budapest Főpolgármesteri Hivatal Vállalkozásfejlesztési és Vagyonkezelési Osztálya ... és a városképvédelmi bizottság mindent megtett, hogy ezt a házat ne újítsák fel”. A főváros 2004 környékén enyhített a tiltáson azzal a feltétellel, hogy az állványreklámból származó bevételt a társasházaknak felújításra kell fordítaniuk. Az új szabályok szerint a reklámháló a ház homlokzatának legfeljebb hatvan százalékát boríthatja, és maximum fél éven át maradhat kint. A mai helyzet kaotikus: léteznek ugyan fővárosi és kerületi szabályozások, de ezek általában ellenőrizhetetlen feltételeket szabnak, amelyek betartását ezért senki sem veszi komolyan. A reklám-kihelyezésnek a felújításhoz való kötése elvileg helyes, de ennek ellenőrzésére az önkormányzatoknál nincs kapacitás és eljárási rend sem, az átrendezések során pedig az építési hatósági feladatok el is kerültek a kormányhivatalokhoz. A mai budapesti helyzet a piaci szereplők előtti meghódolásként értékelhető: a hirdetők ma lényegében bármit megtehetnek a városkép rovására, Budapest egyre inkább a multik bemutatótermévé válik. Az óriásreklám közügy. Nem a reklámszakma vagy a társasházak ügye, nem is kizárólag építészeti, műszaki vagy pénzügyi, hanem elsősorban várospolitikai kérdés. Európa minden városa szembesül azzal a dilemmával, hogy a városképet milyen mértékben védje a hirdetőktől, illetve a hirdetési bevételre számító házaktól. Amelyik város „ad magára”, az a minimumra szorítja visz sza ezt az erőszakot. Budapest szép város – a városképet mint az egyik legnagyobb értéket, meg kell védeni az erőszakosan támadó gazdasági szereplőktől (akik jó társra lelnek egyes ingatlantulajdonosokban). A városképileg kiemelt belső városrészre erős, egységes fővárosi szintű szabályozás kell, amely csak kivételesen, szigorúan ellenőrzött körülmények között és nagyon behatárolt ideig teszi lehetővé a (mainál jóval kisebb) reklámok elhelyezését. És, talán mondani sem kellene, olyan szabályozásra volna szükség, amit be is tudnak tartatni, hatékony eszközökkel. ● Bütü Ráday Mihály 7 BUDAPEST 2014 február NANEEE!
