Budapest, 2014. (37. évfolyam)
2. szám február - Jolsvai András: ZÁROM SORAIDAT - Piros tinta
Streitman Kornél, mielőtt a Nyugati Pályaudvar mellett, a Főpostánál bedobta volna képeslapját a hatalmas, vörös gyűjtőládába, egy pillanatra elgondolkodott: szinte meg is állt a mozdulat a levegőben. Az jutott eszébe Streitman Kornélnak, mi lenne, ha egy képeslapon nem azok a szavak szerepelnének, melyeket az ember papírra vetett, hanem azok, amelyekre levélírás közben valójában gondolt. Meg is jelent előtte ez a jelenet, amikor atyja kezébe veszi a lapot, s olvasni kezdi: s a lapról lassan eltűnnek fiának jól ismert, és oly sokszor szidott betűi, s helyette piros tintával írva megjelenik egy másik szöveg, a valóságos történet. Kornél, mintha filmet nézne (élt-halt egyébként a népszórakoztatás e modern formájáért), úgy látta maga előtt ősz atyja reakcióit, amint szemét törölgetve újra elolvassa a lapot, majd földhöz csapja azt, haját tépi, végül szívéhez kap és meghal. Streitman Kornél magának se vallotta be ugyan, nem nagyon bánta volna, ha a történet a valóságban is így folytatódik. Akármit bánt vagy nem bánt, mégiscsak az történt, ami mindig. Zelma és ő tavaszonként két hetet a székesfővárosban töltöttek, hogy teleszívják magukat a világváros levegőjével, új impulzusokhoz jussanak, kulturális élményekben fürödjenek és hogy – bár ez kimondva soha nem volt, de azért érződött a levegőben – zavartalan együttlétüknek végre gyümölcse is legyen. Tekintetes Dr. Streitman Gyula ügyvéd, Jászberény városának köztiszteletben álló polgára már régen lemondott arról, hogy jó hírű praxisát egyszer majd Kornél fia vigye tovább. A fiú mind képességekben, mint jellembeli tulajdonságokban oly essze esett a fájától, hogy idősebb Streitmannak egy idő után be kellett látnia: nem ő lesz az, aki elnyeri majd a családnak a nemesi címet. Egyetlen reménye az maradt, hogy a tékozló fiú maga is fiút nemz minél előbb, és az unoka, az öröklés kiszámíthatatlanul kiszámítható törvényei alapján majd méltónak mutatkozik mindarra, amire a fiú nem mutatkozott. Dr. Streitman Gyula ennek megfelelően mindent megtett, hogy maga hosszú életű legyen, s nyíljék elég módja a harmadik generációnak átadni minden tudást, melynek ő birtokában van. Egészségesen élt, sokat volt szabad levegőn, igyekezett magát nem izgatni, és a legkiválóbb keserűvizeket fogyasztotta rendszeresen. Kornéltól csak any nyit várt volna el, hogy tegye őt mielőbb nagypapává. Csakhogy éppen ennek csökkent leginkább az esélye mostanában. Konrád és Zelma – a legfinomabban fogalmazva is – rég nem ettek már egymás tenyeréből, ám egyre hűvösödő kapcsolatukat odahaza, Jászberényben a hétköznapi ügyek (Zelmának a háztartás irányítása, a nőegyleti feladatok, a jótékonykodás, Kornélnak a kávéház) meglehetősen elfedték. Ámde Pesten hamar kitört a botrány: a házaspár már a vonaton válogatott sértéseket vágott egymás fejéhez, aztán a veszekedések, viták folytatódtak a szállodában, a színházakban, a sétatereken. Az ifjú házaspár (hagyjuk is az ifjút, végre is mindketten harmincas éveikben jártak, Kornél kopaszodott, Zelma elhízott, s végre is tíz éve voltak házasok) már évek óta vesszőfutásként élte meg a kötelező pesti penzumot minden tavasszal, és úgy szálltak fel a vonatra hazafelé, hogy otthon bejelentik: elválnak. Csakhogy mire a vonat elhagyta Kőbányát, rájöttek, hogy egyiküknek sincs miből megélnie: hogy mindkettejüket az idősebb Streitman tartja el, sőt, hogy pontosabbak legyünk, éppen ezt a frigyet szponzorálja kitartóan. (Zelma is a Gyula úr választása volt, régi, megbecsült jászberényi család elszegényedett lányaként esett rá az apai választás.) Így aztán megérkezvén úgy tettek, minta minden a legnagyobb rendben volna, egymás szavába vágva mesélték el, mi mindent láttak Pesten, és együtt reménykedtek a szülőkkel, hogy a család rövidesen újabb nemzedékkel gyarapodik. És minthogy Kornél tudta, hogy úgyis ez lesz a vége, hát Pestről is feladott egy-két lapot, megnyugtatva az öregeket. Most például elmúlt és leendő színházi élményeiről irt, a legnagyobb problémának azt láttatva, hogy Fedák Sári helyett Szentgyörgyi Lenke játszott a Király Színházban, pedig ők az isteni Zsazsát szerették volna látni. A valóságban ezúttal már a pályaudvaron összevesztek, Pesten egyikük erre ment, a másik arra, Kornél semmit nem látott, csak az abszintes poharat a Hableány kávéházban, de azt szüntelenül. A képeslap minden szava hazugság volt. Illetve nem: véletlenül elszólta magát. Megírta, hogy egyedül lakik az Odeon Szállóban. De ezt az apja nem vette észre. Már a fia helyesírása láttán megütötte a guta. Pedig hozzászokhatott volna. ● Piros tinta Jolsvai András 8 BUDAPEST 2014 február ZÁROM SORAIDAT
