Budapest, 2014. (37. évfolyam)
12. szám december - Jolsvai András: Váci úti szeletek
Az a baj a Váci úttal, hogy túlságosan hoszszú. Nemcsak távolságra, hanem időben is: amikor még nem volt se Angyalföld, se Ujpest, a Váci út már akkor is létezett. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy két oldalára épült aztán, szép lassan (vagy szép gyorsan) a város. És mégis, akármi történt is a két oldalán az elmúlt évszázadokban, a Váci út a legutóbbi időkig megmaradt valamiféle folyosónak, amelyen az ember Észak felé eliszkolhat határon túlra. Közben meg annyi, de annyi arca lett, hogy megszámolni is nehéz. És persze ma is változik, folyton, szüntelen. Gyerekkoromban végeérhetetlennek és titokzatosnak láttam. Egyszerre volt meghódíthatatlan és idegen (a hatalmas, jobbára kaszárnyaszerű gyárépületek félelmetesen terpeszkedtek rajta) és meghitten ismerős. (Hiszen hetente többször végigutaztam, ismertem minden utcasarkát, villamos- és buszmegállóját, portálját és feliratát: ez az út volt a köldökzsinór, mely szűkebb hazámat a „főváros”-sal összekötötte.) Évtizedeken át semmit sem változott. Ugyanott mentek a sínek, ugyanott álltak a gyárak, ugyanúgy okádták a füstöt a kémények – kedvezőtlen széljárás idején Londonnak is beillett volna. Ugyanazok a falak, ugyanazok a kockakövek, ugyanazok a feliratok. Aztán hirtelen, a nyolcvanas évek második felében elindult valami: de úgy, de úgy elindult, hogy meg sem állt mostanáig. Eredetileg a metró tehetett a dologról. A hármas, mely szakaszosan épült, mint a kínai nagy fal, és körülbelül éppen any nyi ideig. Amikor elérte a Váci utat (azon is volt három végállomása egyébként, mire kijutott Ujpestre, igaz, ott viszont megtorpant a városközpontban, ahelyett, hogy – az eredeti terveknek megfelelően – Káposztásmegyerig száguldott volna) a tervezők a felszíni világot is alaposan átalakították. Eltüntették a villamossíneket, felüljárókat szerveztek a nagy forgalmú csomópontokra, és szinte autópályává alakították a hajdan lassú, álmos kőszalagot. Mintha a kanyargó Tiszából Niagara-vízesést varázsolt volna valaki. S mire a felszínen így átalakultak a dolgok, alaposan átalakultak a mélyben is – s ezúttal nem a kéregvasúti, hanem a társadalmi változásokra gondolok. Amelyek hamarosan megrogy gyantották, majd földre küldték a Váci út két partján álló gyárakat. Ahogy a főváros többi gyárait is. Közben itt, a Váci út angyalföldi részén, a kilencvenes évek második felétől újabb fordulatot vett a történet. A múlt árnyai eltűntek, s helyükre csillogó-villogó, huszonegyedik századi irodaépületek meg bevásárlóközpontok kerültek. Így lett egy füstös külterületből trendi belterület húsz év alatt – a változás olyan mértékű, mintha a londoni külső dokk történetéről beszélnénk. Tudom, tudom, ez így egy kissé sommásnak sikerült: a valóság, szerencsére, sokkal árnyaltabb, és így érdekesebb is. A valóság az, hogy, bár a tendencia világos, s mára már az üveg az uralkodó elem errefelé, azért szigetekben még él a múlt: hol felújítva, hol düledezve, hol valahol a kettő között. Úgyhogy pillanatnyilag még nem állíthatjuk, hogy az anyja se ismerne rá a Váci útra. Az anyja még épphogy ráismerne. De nem sokáig: mostanában Váci úti szeletek szöveg: Jolsvai András, fotó: Tanyi Adrienne 18 BUDAPEST 2014 december
