Budapest, 2014. (37. évfolyam)
10. szám október - Buza Péter: MAGÁNANZIKSZ - Elmenni? Maradni? Visszatérni?
Ami Berliner Manót illeti, 1934 és 1949 között kétszer is kénytelen volt abbahagyni kávéházának igazgatását. Először 1938-ban – névleg? vagy a gyakorlatban is? – átvette tőle a helyiség birtoklásának jogát a ház egyik tulajdonosa, Katona István. (Tekintettel a pesti zsidóságot üzleti működésében korlátozó jogszabályokra.) Súlyos idők következnek. A már idézett adatbázis szerint Berliner Manó a 101/22. századdal muszosként megjárta Bort és Oroszországot, három éven át hajtották frontról-frontra. 1944 szeptemberében tért haza Budapestre. Annak előtte évtizedekig a Miksa – ma Osvát – utca 11-ben lakott (ez a híres Kulacs vendéglő háza) fiával, Ottó val és feleségével, Hochhauser Rozáliá val. Most a Savoy házában talál szűkös otthont a család. Számos testvére közül egyik bátyját és két nővérét elvesztette. Édesanyja, Berliner Salamonné, nővére, Janka meg annak férje, Róth Salamon, az ő fiuk, Tibor, továbbá Berliner Fülöp – egy újabb testvér – 1945-ben szabadulnak a gettóból, hogy megpróbálják az életet újrakezdeni. Az 1946. évi telefonkönyv szerint a Savoy tulajdonosa újra Berliner Manó (már tulajdonos, és nem bérlő), aki – s a csendestárs, Rózsa nem különben – 1948-ban kezdi úgy érezni, hogy megint az következik, ami már egyszer megtörtént. Elveszik az üzletüket. 1949 májusában dr. So mogyi Béla közjegyző közreműködésével magánszerződést kötnek, hátha valahogy kibújhatnak az államosítás csapdájából. Az okirat szerint bármelyikük akadályoztatása esetén minden intézkedési jog a másikukra száll, ha pedig mindkettőjük ellehetetlenülése következne be, feleségeik veszik át a jogokat, végül ha közülük is csak egy marad állva, akkor ő. De mit ér a pecsétes papír? A szerzett jog? Az ezeréves jogelv, hogy visszamenőlegesen senkit se érinthet hátrányosan a megváltozó törvényi környezet? Ahol egypárt és egyember dirigál, ott elfogy a levegő. Oxigénpalacknak marad a menekülés. A Savoy főnöke sem marad meg felszolgálóként a saját üzletében – talán megtehetné –, elhagyja Magyarországot. New York a végállomás. Ottó már 1948-ban itt kötött ki, hogy külföldön kezdje el egyetemi tanulmányait. Berliner Manó az 1970-es évekig pincérként dolgozott Manhattanben. A fiú, Otto Alexander, azután, hogy befejezte tanulmányait, viszonylag fiatalon, harmincas évei második felében a pszichológia professzora lett a Buffalo állambeli Sany egyetemén (Alfred State College). 2002-ben vonult nyugalomba, 2012. január 19-én, 84 évesen hunyt el. Miután szakmai karrierje véget ért, egy merőben más működési területen is kitüntette magát: az irodalomban. Regényes korrajza, a Cobbler of Normandy a New Book Reviews 2007. évi, a legjobb amerikai történelmi regényre kiírt díját nyerte el. A mű élményanyagába beépítette személyes tapasztalatait is A háború néhány éve fenekestül felforgatta az életét, volt mibe kapaszkodjon élményeit idéző emlékezete. 1927-ben Pesten született, tizenhét éves volt, amikor a (mai) Madách Gimnázium növendékét bekényszerköltöztették a gettóba. A bevagonírozását megelőző éjszakán kiszökött a palánk kerítette pokolból, a városban bujkált. Közben felvette a kapcsolatot a földalatti ellenállási mozgalommal, futárként dolgozott a vészkorszak Budapestjén. Külföldön is teljesített küldetést, így találkozott többek között a francia ellenállókkal. 1945 végén Svájcban telepedett le, ahonnan 1948-ban vándorolt ki az Amerikai Egyesült Államokba. Fia, Steven H. Berliner keresett szü lész-nőgyógyász: Berliner Manó unokája Greens boroban él. Államok és állomások A Berliner testvérek tizennégyen voltak. Fülöp, Manó egyik öccse egész életében megmaradt a vendéglátó szakmában és itthon, Budapesten. Soha nem sikerült rangosabb munkakört találnia magának: „Amíg bírta, hordókat cipelt különféle kocsmákban, aztán majdnem teljesen megvakult, évtizedeken át rokkantnyugdíjasként éltek feleségével, Ilonka nénivel egy kis egyszobás körúti, udvari lakásban, úgy emlékszem, fürdőszobájuk sem volt” – meséli nagy-nagybátyjáról Fürst András –. Éppen úgy nézett ki, mint Manó bácsi, csak a vakság kissé eltorzította az arcát, a Berliner-gén nagyon erős, mindnyájan hasonlítottak egymásra. Anyámat nagyon szerette, gyakran jött hozzánk látogatóba. Mindig hozott egy kis csokoládét nekem, pedig koldusszegényen éltek. Már nős voltam, valamikor a hetvenes évek elején történhetett, amikor házasságkötésünk után először megint becsöngetett. A feleségem nyitotta ki az ablakot az ajtón, és úgy megijedt a látványtól, meg hogy Fülöp rákiabált: Na! Miért nem engedsz már be!, hogy becsapta az ablakot és rohant jelenteni, mi történt. Mindketten, ő is, Ilonka néni is, a Kozma utcában vannak eltemetve. Ma már több embert ismerek, aki ott van, mint aki még nincs.” 20 BUDAPEST 2014 október „... Berliner Manó jókedvű ember volt. Nyelvújító szóviccekkel mulattatta kollégáit és vendégeit. A kövér ember: bőlény. A portás: tárogató. A kocsolyatanár: hidegenvezető. A csecsemő: kisbőgő. Aki ezeket megjegyezte és ránk hagyta, törzsvendég volt ... Sovány pénztárcából guberálta esténként a pengőket, hogy szerelmét megvacsoráztassa, mígnem Berliner egyszer csak ráförmedt: − Ne rendeljen itt mindenfélét összevissza, az nem a maga zsebének való! Kérjen csak egy köretet! A színészgyerek gyanakodva szót fogadott. A pincér pedig letett eléjük egy tál krumplit – a mélyén két hatalmas szelet hússal. Rémlik még a fiatal Rátonyi Róbert százfogú nevetése?” Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba A Berliner házaspár és Ottó, a fiuk, egyetemi egyenruhában