Budapest, 2014. (37. évfolyam)
7. szám július - Csordás Lajos: A világ egy pezsgőspalackban
A Mai Manóban az ügynökség indulásának idejéből, a negyvenes-ötvenes évekből származó fotográfiai lelet tekinthető meg, amely nemrég került elő két faládából az innsbrucki Francia Kulturális Intézet alagsorából, ahol évtizedeken át elfeledve pihent. Nyolc fotográfus, köztük Robert Capa, Henry Cartier-Bresson, Marc Riboud, Werner Bischof kiállításra lenagyított, nyolcvanhárom papírképe a világ különböző vidékeiről. Ezek a fotók a Magnum legelső kiállításán 1955. június és 1956. február között Gesicht der Zeit címmel szerepeltek öt ausztriai helyszínen. Itt Budapesten most Magnum – Elsők cím alatt tekinthetők meg, azokkal a fenyőfa ládákkal együtt, melyekben valaki az ötvenes években gondosan eltette őket. A másik kiállítás néhány házzal arrébb, a Capa Centerben lényegében a Magnum-történet folytatása, s a Kontaktok címet kapta. A kontaktok a lenagyított vintázsfotókkal ellentétben a nézőképeket jelentik, vagyis azt az állapotot, amikor a filmtekercs kockáit kicsiben, egy lapon, egyszerre lehet látni, s erről választja ki a szerkesztő vagy maga a fotós a legjobbakat, melyek kidolgozott papírképpé válhatnak. Ilyen nyers sorozatokat tanulmányozhatunk a Magnum fotósaitól az elmúlt hatvan évből, s ezek révén belepillanthatunk világhírű fotók születésének műhelytitkaiba, vagyis abba, milyen mellélövések sora közt születik meg az az egy, zseniális felvétel, amely aztán sok esetben ikonikussá válik. Mint például René Burri 1963 ja nuárjában Che Guevará ról készült képe (nem a sapkás, hanem a szivaros). Ez ma már emblémává vált, emléktárgyakon, pólókon láthatjuk. A kiállításon viszont végigbogarászhatjuk azt a negyven-ötven képnyi sorozatot is, amiből kiválasztódott. És észre kell vennünk, hogy voltak a sorozatban előnyösebb képek is, azaz nem mindig értünk egyet a szerkesztő választásaival. De hogyan is választódik ki a jó kép a többi közül? Marc Riboud megfogalmazása szerint úgy, mint a megfelelő húr zengése a hamis hangok közül. Van, amikor ez azonnal látszik. Van azonban úgy is, amikor az idő érleli meg a választást. A kiállított anyagban több olyan is akad, amelyet a fotós először úgy archivált, mint nem sikerültet. Például Thomas Hoepker a szeptember 11-i terrortámadásról készült távoli képét, melyen az előtérben laza amerikai fiatalok sütkéreznek, míg a messzeségben már füstöl a World Trade Center. Minden képnek megvan a maga története, s ezeket most el is olvashatjuk a képek mellett. Capa híres, 1944-es partraszállási fotóiról egyebek mellett megtudhatjuk, hogy négy tekercset lőtt el az akció hat órája alatt, s a képek nagyobb része előhíváskor megsemmisült. Ami maradt, bár a többsége ennek is homályos és elmosódott, a történelem részévé vált. A történelem döbbenetes közelsége és közvetlensége köszön vissza Cartier-Bresson 1948-ban, Gandhi utolsó napjairól készült sorozatából is. Az egyik kép a merénylet előtti napon készült, Gandhi békésen ül a Birla Ház árnyékában, beszélget valakivel, és ahogy gesztikulál, keze véletlenül kinyúl a napfénybe, tenyerével fölfelé, mintha szinte a sorsát mutatná a kamerának és a fénynek. Sokáig nézzük és gondolkozunk ezen az elcsípett, beszédes gesztuson. Ennek kapcsán is megtanulhatjuk Bresson nagy mondását: miszerint a jó fotó olyan fotó, amelyet egy másodpercnél tovább is nézünk. Magyar vonatkozású képek is akadnak (sőt a Mai Manó legfelső emeletén külön vetítés fut belőlük). Jean Marquis , az első Magnumosok egyike, például egész sorozatot készített Magyarországról 1954-ben, Galgahévízen, Debrecenben és Budapesten. A vidéki képeken láthatóan a nyugatiak számára mindig nagyon érdekes népi motívumokat, a tradíciók föllazulását akarta megmutatni a fotós, a budapesti képeken pedig a háború nyomai érdekelték, például egy láb nélküli, kerekesszékes férfi a budai rakparton, vagy a Vigadó árkádjai alól a távolban sejlő, felrobbantott régi Erzsébet híd csonka hídfője. Werner Bischof 1952-54-es fotónapló-sorozatában is feltűnik egy magyar kép, egy könnyektől ázott arcú kisfiú. De említhetnénk Erick Lessing 1956-os budapesti képeit is, a mésszel leöntött, halott orosz katonákkal. A Magnumot 1947-ben alapító Capa és Bischof már az itt látható, első Magnum kiállítást sem érték meg. Capa 1954 májusában Indokínában lépett aknára, Bischof kilenc nappal később az Andokban szenvedett halálos balesetet. A Magnum ma a világ legismertebb független fotóügynöksége, amely a glóbusz minden földrészén működtet irodát, összességében több száz, világra szegezett objektívvel. ● A VILÁG EGY PEZSGŐSPA LACKBAN Csordás Lajos Megnyitása után azonnal az év hazai fotókiállításává kiáltották ki az újságok a világhírű Magnum fotóügynökség páros tárlatát, mely a Mai Manó Házban és az Ernst Múzeum helyén működő Capa Centerben párhuzamosan látható augusztus végéig. 26 BUDAPEST 2014 július Ernesto „Che” Guevara, Havanna, Kuba, 1963 © Rene Burri/Magnum Photos (Capa Központ) Kambodzsa, 1952 © Werner Bischof /Magnum Photos (Mai Manó Ház)
