Budapest, 2014. (37. évfolyam)
7. szám július - Zappe László: Posztmodern turmix sztárszereposztásban - A mecénás főváros – a Fővárosi Képtár
A maga idejében, a múlt század hetvenes éveinek végén Peter Shaffer jól megcsinált darabot írt a Mozart halála körüli pletykákból, amelyeket mintegy százötven évvel korábban Puskin emelt be a világirodalomba. Az Amadeus természetesen nem abban az értelemben jól megcsinált, ahogyan azt Feydeau vagy Molnár Ferenc idejében értették. Moderni záltan van jól összerakva. Visszapillantásra, emlékezésre és ezzel együtt narrátorra, elbeszélőre épül a drámai gépezet. Az egyik főszereplő meséli, értelmezi, kommentálja kapcsolatát a másikkal. Vannak benne sejtelmes-jelképes figurák, a venticellók, a nyüzsgő, a híreket, a nagyvárosi pletykákat hordozó szellőcskék. A kitalált történet mindettől még realisztikus, valószerű marad, a szereplők korabeli jelmezeket hordanak, és tipikusnak mondható jellemeket viselnek. Csak a zseni Mozart és párja, Constanze viselkedik különösen, de csak a botrány kedvéért. Szóval éppen úgy, ahogyan hozzájuk illik. A darab gondolatvilága pedig ügyes csavarok mélyén primitíven egyszerű. Minden világos: a középszer birkózik a zsenialitással, az intrika a szellemi nagyság életrevalótlanságával, a hivatalnoki ostobaság a szárnyaló szabadsággal, a képmutató jó modor az őszinte szókimondással, a nyársat nyelt merevség a mozgékony, eleven élettel, az ostobaság a szellemességgel. És persze az irigység a teljesítménnyel. A szerző igazán nagy ötlete, hogy Salieri nem is Mozarttal, hanem az istennel viaskodik. Igazságtalannak tartja, hogy minden szorgalma, erőfeszítése ellenére az igazi tehetséget nem ő, a hívő, a szolgálatkész, az erkölcsös, hanem Mozart, a profán, a laza, a tiszteletlen, a trágár, a komolytalan kapta. Szikszai Rémusz rendezése posztmodernizálta a darabot. Álarcosok nyüzsögnek időnként, a korok összekeverednek, a látvány mindenfélére utal anélkül, hogy világosan megfejthető lenne. Varga Járó Ilona díszlete alapvetően csúf kulisszafal, amely egyébként harmonikaszerűen hajtogatható, de ki is egyenesíthető, elemei ajtókká alakulhatnak, alsó részük külön is nyitható, hogy rejtélyes eszközöket lehessen behozni rajtuk, például egy fehér, asztalnak vagy ágynak is nézhető zongorát. Salieri halálos ágya, ahol egyébként Mozart is meghal, de addig még sok egyéb is történik rajta, gombnyomással irányítható hipermodern kórházi bútordarab, de akad még infúziós készülék vörösen világító üveggel, az egyik falon meg csuklyás ruhadarab kelt fenyegető asszociációkat. Kiss Julcsi jelmezei is keverik az időket, Salieri végig térdnadrágot és kigom bolt piszkosfehér inget visel, az udvari emberek öltözékei idézik a 18. századot. A nagy posztmodern turmixszal egyetlen baj van, az, hogy ellentmond a jól megcsináltságnak. Az valamelyes rendet igényelne. Így aztán nem nagy csoda, hogy a humoros, a pimaszkodó, gúnyolódó, udvarpukkasztó jelenetek remekül működnek, viszont a drámai, a tragikus pillanatok kihűlnek, meghalnak, unalomba fulladnak. Az áldrámaiság, amit a szerző oly ügyesen épít föl, nemigen érvényesül. Ám egy olyan előadásban, amit nyáron, sztárszereposztásban a Belvárosi Színházban mutatnak be, aligha a rendezői értelmezés világossága, erőssége a legfontosabb. A néző színészi bravúrokat akar látni. Ezt Keresztes Tamástól maradéktalanul meg is kapja. Egyszerre félénk és gátlástalan, megalázkodó és öntudatos, gyermetegen együgyű, éretlen, ám mindent tud a világról, az életről. Pimaszul önmaga, miközben médium is, akin keresztül – ahogyan Salieri véli – valami magasabb rendű szellem szólal meg. Kulka János Salierije inkább csak szavakban szen ved, kínlódik, hasad meg, játéka a kemény, a fegyelmezett, a racionális, a céltudatos intrikust hangsúlyozza. Constanze Lovas Rozi alakításában az előadás egyetlen igazán emberi léptékű és érzésű alakja. A bolondozásban, a szabadosságban, a nyíltságban, az igazmondásban, a formalizmus, a képmutatás utálatában méltó párja Keresztes Tamás Mozartjának. Kaszás Gergő felvilágosult császárként alattvalói intrikáiba beletörődve, az igazi nagyság iránt érzéketlenül uralkodik. Fodor Tamás szigorú párt fogó és haragvó atya, Egri Márta jóakaratú udvaronc, háborgó anyós és Salieri ingyencselédnek álcázott fizetett kémje, Tamási Zoltán irigy és fafejű színigazgató, Murányi Márta elsősorban operai hang. ● A mecénás főváros – a Fővárosi Képtár című kiállítás a főváros műpártolásának történetét foglalja össze az 1880-as évektől máig. Bemutatja Budapest képzőművészeti gyűjteményének kialakulását és koncepcióinak módosulásait a kezdetektől napjainkig. A történelem fordulataihoz kapcsolódó izgalmas gyűjteményi változások, intézményi átalakulások során létrejött kollekció bemutatása az utolsó másfél évszázad magyar művészetéről ad átfogó, ugyanakkor egyedi képet. A tárlat hétfő kivételével 10–18 óráig látogatható. ● POSZTMODERN TURMIX SZTÁRSZEREPOSZTÁSBAN Zappe László A MECÉNÁS FŐVÁROS – A FŐVÁROSI KÉPTÁR Az Új Budapest Galéria és a Fővárosi Képtár kiállítása 2014. április 4 – augusztus 31. Bálna (1093 Budapest, Fővám tér 11–12.) 27 BUDAPEST 2014 július
