Budapest, 2014. (37. évfolyam)
1. szám január - Simplicissimus Budapestje
betérni, már csak Közép-Európa legjobb építészeti könyvesboltja miatt is. Annak a kirakatában működik ez a weben hallgatható rádió. Kívánunk neki hosszú életet. (www. fugaradio.net) 10. Újra megnyitott a Zeneakadémia A Zeneakadémia felújítása egyszerűen hibátlan, nincs mit kritizálni rajta – ami modern benne, az okkal az, és ugyanolyan jó minőségű, mint az eredeti volt annak idején. Hanem mivel a város egyetlen nagy közlekedőedény, a BMC megnyitása és a Zeneakadémia újra sorompóba lépése (profi koncertszervezőként is, ami azelőtt a legkevésbé sem volt) nyilvánvaló közönségproblémákat okoz majd a Művészetek Palotájának. Ahol az újdonság varázsa, a kiváló akusztika, a bőséges apanázs és a nagyszerű menedzsment elfedte az intézmény egy nagyon nagy baját. Hogy ugyanis (ezt mindenki tudja) igen rossz helyen van. És ezen csak az idő segíthet majd. Mert száz év múlva – talán – igazán körbenövi a város. Ráadásul az újdonság elmúlt, a bőséges támogatás lassan magyar szintre csökkent, az alapító igazgató elhunyt, helyettese átpártolt a Zeneakadémiához. (www.zeneakademia.hu) Búcsú Bächer Ivántól Simplicissimus máig nem tudja megbocsátani magának, hogy egy kezén meg tudja számolni, hányszor engedett az író szíves invitálásának, hogy üljön le mellé egy sörre a Pozsonyi út elején. Pedig hívta őt sokszor. Hol valami határidő, hol a vacsorát váró gyerek, hol a BUDAPEST lapzártája – mindig volt valami... Aztán most elárvult a kocsmai törzsasztal, Újlipótváros híres intézménye, meg a „Kirakatújság”, a söröző jobb oldalán... Bizarr dolognak hangzik, de az író már azzal szívességet tett barátainak, hogy hosszas, egyre súlyosbodó betegségével mintegy felkészítette őket: bizony hamarosan el fog menni. Aztán a napot úgy tűzte ki a család, hogy szombatra – bár munkanapra – esett, és egész végig szikrázó napsütés, szinte illetlenül szép idő volt. A Fiumei úti temető ravatalozójában először Rédei Éva , Újlipótváros könyvesbolto sa, piknikszervezője beszélt, hangsúlyozta, hogy nem beszédet mond, csak kicsit elbeszélget Ivánnal – ahogy annyiszor tette az elmúlt évtizedben. Spontán, papír nélkül beszélt hozzá, el tudta hitetni velünk, hogy egy szuszra éppen annyit mond, ami után BI közbe szokott vetni valamit. Mert szerinte alapvetően nem társasági ember, hanem nagy megfigyelő volt. Néha csak annyit mondott: „Hogy fogyok? – Hát, most nagyon jól fogysz, Ivánkám, bárcsak ne fogynál ilyen jól...” Ezután Spiró György olvasta fel írását, amelyben személyes emlékeinek keretében megkísérelte elhelyezni az elhunytat a magyar szellemi élet horizontján – egy cseppet sem rejtve el kudarcait, tévútjait. Elmesélte, mennyire élvezte BI társaságát, aki sokáig együtt élt népes családjával, nem kényszerült arra, hogy felnőjön. Sokakat ápolt aztán, a felelősség elől soha el nem menekült – jó néhány hozzátartozóját eltemette. Szeretetteli, minden kanyarra kiterjedő pályaképet írt, az első regénye után a többi meg nem írt regényről, a politika iránti élénk érdeklődéséről is szót ejtett, végkicsengésként pedig azt állapította meg, hogy az író bátor ember volt, nem hagyta magát befolyásolni. Ezután Gyabronka József színész, az elhunyt barátja, állandó fellépő társa járult az emelvényhez, és előadott egy hosszú novellarészletet, amelyben Gold Jenő 1943-ban meglátogatja balesetet szenvedett feleségét, Lenkét, aki azt követeli férjétől, hogy ha szereti, akkor esküdjön meg arra, hogy soha többé nem csalja meg őt. Sőt, esküdjön meg az anyja életére... Ezt Jenő vonakodva megteszi. Aztán kilép a Rókus Kórházból, megáll a sarkon, és rájön, hogy még másfél órája van lapzártáig. Hazamenjen? Vagy a szép gyárosnéhoz? Ezután a narrátor elmeséli, a következő évtizedekben mi minden történt a házaspárral idehaza, az emigrációban, üldöztetés, szörnyűbbnél szörnyűbb betegségek. A végső mondat egy kérdés. Ezeknek fényében mit számít az, hogy Gold Jenő azon a szép nyári estén jobbra ment-e a saját lakásába, vagy esetleg balra... Ezután a több száz fős tömeg a közeli tisztásra vonult, ahol egy nem látható helyről Rácz Attila színész megrendülten elszavalta Szép Ernő Neked szól című hatalmas versé nek részletét, amelyben a költő (1917-ben) azon elmélkedik, hogy mi lesz a világgal, ha ő már nem lesz. Így fejeződött be: Nincs más világosság itt, csak a halál. A száraz Észben nincsen más mentség, csak a halál. Nincs vígasz, Csak a halál. Fedél nincs, csak a halál. Ki hí, az Csak a halál. Nincs válasz, csak a halál a válasz. Elmúlni vágyom s vágyom. S felélni, jönni, lenni: Csudálatos csudálat a nagy világ. Eggyetlen. Hogy rittam volna gyáván: emberek! És kegyetlen Ordítottam vón: téboly! pokol! nem igaz semmi! De ez mind annyi volt, mint mikor a sűrű nyájban Egy juh nyugtalanul megy, fejét felfúrja, béget, De elnyomják, és nem látsz közöttük különbséget Ahogy tűnnek mind a nagy porban, alkonyattájban. Ezután a vízsugarak szétszórták az író hamvait. A több száz fős gyászoló tömeg lassan szétszéledt. Ment a dolgára a szokatlanul enyhe tél legszebb napján, 2013. december 21-én, a napfordulón, déli fél egykor. Hazaérve Simplicissimus megerősítette családjának, hogy amennyiben valamikor, egyszer, ha majd, akkor ő is szétszóratást kér. 19 A Kossuth téri nagy munkálatok megbámulásakor Simplicissimus végre megpillantotta az útjel-felfestő célgépet, amelyhez még sohasem volt személyesen szerencséje. Íme!
