Budapest, 2013. (36. évfolyam)
6. szám június - Aradi Péter: A szerepét kereső Nemzeti Színház
– A 19. században a nemzeti függetlenség és önállóság jelképeként óriási jelentőséggel bírt, hogy legyen magyar nyelvű Nemzeti Színház és nemzeti színjátszás. Amikor 1837-ben, még Pesti Magyar Színház néven megalakult (ld. a 175. évfordulóra megjelent cikkünket a BUDAPEST 2012. augusztusi számában), vezetője, Bajza József nem elsősorban irodal mi programot adott, hanem az intézménynek a társadalomban, illetve a nemzeti mozgalomban betöltött szerepét hangsúlyozta. Az a kérdés, hogy a nemzeti dráma otthona legyen, csak később került előtérbe. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc után ismét erőteljesebbé vált a politikai szerep. Amint a titkosrendőri jelentésekből és a cenzori jegyzőkönyvekből kiderül, minden műben sikerült fellelniök valamifajta áthallást. 1867-ig minden színdarabot be kellett mutatni a Helytartótanácsnál működő cenzori hivatalban: kihúztak a darabokból olyan mondatokat, amelyek szerintük félreérthetőek lettek volna, vagy feltüzelték volna a közönséget. De nem csak az írott változatot ellenőrizték, hanem meg is nézték az előadásokat, és ha valami nem tetszett nekik, szóvá tették. – Tehát már akkoriban is ki kellett alakulnia a „sorok között olvasás” képességének, mind a szerzőkben és előadókban, mind a közönségben – vetem közbe. – Hogyne, a magyar színházművészetben ennek nagy hagyományai vannak – erősíti meg Gajdó Tamás . – Sokszor szinte nagyobb hatást váltott ki az, amit kihagytak... Elég lehetett a színésznek egy mozdulata, hangsúlya vagy akár egy éppen aktuális történés, amely azonnal más megvilágításba helyezett egy adott szót, mondatot vagy jelenetet. Legyen mindenek felett magyar! Felmerül a kérdés, vajon a szabadságharc bukását követő önkényuralom idején az akkori kortárs szerzők és darabok reflektáltak elsősorban az aktualitásokra, vagy a klasszikusokat is úgy vitték színre, hogy valamiképpen azok is az akkori jelenhez és jelenről szóljanak. – Újabb darabokat nehezebb volt a cenzúrával elfogadtatni – magyarázza beszélgetőtársam –, ezért gyakran előfordult, hogy vidéken már cenzúrázott műveket vittek be a hivatalba, mert azokat Pesten már nem nézték át annyira. Mindazonáltal inkább a kortárs darabok reagáltak az akkori eseményekre: szinte nap mint nap újabb és újabb műveket mutattak be, köztük sok pamfletet, paródiát, amelyek egy-két nap alatt elkészültek. Ezek valószínűleg nem maradandó értékű alkotások – nyilván nem is ez volt a céljuk. – A nemzeti színjátszás a 19. században azt jelentette, hogy magyar nyelven folytak az előadások – hiszen akkor ez még nem volt magától értődő. Ugyanakkor rendkívül fontosnak tartották, hogy olyan alakok jelenjenek meg a színpadon, akikre büszkék lehetnek a polgárok. A történelmi művekben a magyar história legkiválóbb alakjait vonultatták fel. Ezek a hősök magyar emberhez méltó módon beszéltek és cselekedtek, és ezzel példát mutattak. Hogy mindenki, aki itt él, azonosulni tudjon velük, és akármilyen nyelven beszél, magyarnak érezze magát. Ha több van, ez az egyetlen? – Az első nagy fordulópont, gondolom, az lehetett, amikor újabb színházak alakultak, és már nem a Nemzeti volt az egyetlen, magyar nyelven játszó teátrum. Ettől kezdve nem ennek kellett mindent magára vállalnia. – Így van. Az 1875-ben megnyílt Népszínház nagy változást hozott, mint ahogy később a magánszínházak létrejötte is. A Vígszínház 1896-ban nyitotta meg kapuit, ám jó darabig úgy látszott, nem lesz igazi vetélytársa a Nemzetinek, később mégis riválisává vált, mind játékstílusát, mind műsorpolitikáját tekintve. Mint ahogy a Magyar Színház is, amely 1908-tól nagyon erőteljes modern európai és magyar drámai műsort játszott. A Nemzeti helykeresése akkor kezdődik, amikor megszaporodik a külföldön is sikeres magyar drámaírók száma, akiknek a művei nem feltétlenül ott kerülnek színre. Bródy t, Szomory t, Heltai t, Molnár Feren cet a Vígszínházban mutatják be, miközben a Nemzetiben még mindig olyan műveket játszanak, mint a 19. század nyolcvanas éveiben, ugyan-A SZEREPÉT KERESŐ NEMZETI SZÍNHÁZ Aradi Péter A július elsején esedékes igazgatóváltás miatt az utóbbi fél évben igencsak sok szó esik a sajtóban, a közbeszédben a Nemzeti Színháznak a magyar kultúrában betöltött, illetve betöltendő szerepéről, feladatáról. Gajdó Tamás színháztörténésszel ezt a kérdést jártuk körül: megnéztük, hogy milyen elvárásokat támasztottak a Nemzetivel szemben a 19. és a 20. században, hogyan tekintenek rá ma, és mire számíthatunk a közeljövőben. 27 BUDAPEST 2013 június Jelenet a 2009. január 16-án bemutatott, Alföldi Róbert rendezte János vitézből fotó: Gordon Eszter
