Budapest, 2013. (36. évfolyam)
1. szám január - Szántó András: ÉDES ÉLET - Cukrászda és irodalom
Színtiszta szépírás Láttatóan, érzékletesen mutatja be Kosz tolányi Dezső ezt a kort s a pesti cukrász dát egy tárca-cikkében, mely eredetileg a Pesti Hírlap Vasárnapja című lapban, majd 1929-ben az Alakok című könyvében jelent meg. A mű kritikájában Nagy Endre a következőket írta: „Sokáig tűnődtem, hogy mi az, ami ezt a könyvet olyan izgalmasan érdekessé teszi. Semmi esetre sem az alakok sokfélesége, hiszen nem is csak emberek ezek, hanem egyes foglalkozási ágak megszemélyesítői. Ahogy a könyvet végigolvastam, meg kellett éreznem benne azt a rendkívüli valamit, ami ezt a sok tarka, nem is könyvbe szánt, hanem újságba szétaprózott cikket egységes művé avatja: Kosztolányi Dezső, a költő, az író, a fölényesen művelt ember szerény reporteri álruhában elindul előkelő magányából, bejárja a város utcáit, piacait, műhelyeit, hogy a megszokott, tudomásul vett funkciókban megkeresse a lelket. A válaszok minden szaván érezni a reporteri becsületességgel megörökített életet, igazságot, de ezek a válaszok Kosztolányi Dezső kérdéseinek a függvényei és Kosztolányi nagy író: tehát tud kérdezni.” CUKRÁSZ (A cukrászda nagytermében mindössze két férfi, két kisgyerek ül és hat nő. Derék apák ozsonnáztatják fiaikat, akik könyökig vájkálnak a krémesek, szerecsenfánkok, habtekercsek gyönyörében. A nők álmatagon könyökölnek a márványasztalkákra. Előttük ezüstkannában tea párolog. Mindnyájan kivétel nélkül cukortalan teát isznak. Merengve gondolnak negyvenhat kilójukra, az uszodamérlegre, a korszépség eszményére. Olykor előveszik kézitükrüket, az orrukat puderezik, a szájukat pirosítják, majd egy kanálka keserű levet hörpintenek, minek folytán a szemlélőben azt a benyomást keltik, hogy a teát rizsporral élvezik s hozzá időnként egy kis festékrudat harapdálnak. Én a cukrásszal a háttérben beszélgetek, halkan, hogy a vendégek meg ne hallják.) – Mondja, miért nem esznek a hölgyek? – (Suttog.) Nem mernek. Félnek. – Mitől? – A habtól, a krémtől, a csokoládétól. Mindentől. – És mégis ide járnak? Ide, ahol annyi a kísértés, ahol egy meggondolatlan cselekedetükkel pár perc alatt visszaszerezhetnék azt, amit hónapok alatt lekoplaltak, letornásztak, leúsztak magukról? Látja, ez az igazi hősiesség. – Tetszik tudni, tizenöt évvel ezelőtt mit fogyasztottak ugyanezek a nők? Először is kávét rendeltek, duplahabbal, megettek hozzá két túrósbélest, utána három-négy édes süteményt. Némelyik ötöt-hatot. Ma semmit. (Ujjával fricskáz.) Ennyit sem. – Önnek is haladnia kellene a korral. – Hogyan? – Sütnie kellene keserű süteményeket is. – Próbáltam. Tavaly készítettem egy száraz szeletet, keserűmandulából. Keményet, mint a kő, keserűt, mint a kinin. Ahhoz se nyúltak. – Akkor folyamodjék hangosabb eszközökhöz. Nézze, a sörgyárak már rájöttek erre. Annak idején így hirdették árujukat: „X sör hizlal!” Ma ezt olvassuk: „X sör nem hizlal!” Vagy hozzon forgalomba fogyasztó habokat, hashajtó fánkokat, szeletkéket egy csipetnyi patkányméreggel a tetejükön, pisztácia helyett. Ez menne. – Azt hiszi? – Azt. És kik falják föl ezt a rengeteg holmit? – A férfiak s a gyerekek. Meg azok a nők, akik hiába fogyasztották magukat. Ezek, miután belátták, hogy semmiféle kúra se vezet eredményhez, egy napon bűnbánóan visszatérnek ide s istenigazában leeszik magukat. (Komoran.) A sárga földig. – Melyik a legédesebb szájú ország? – Még mindig a miénk. Budapesten a háború előtt 114 cukrászda volt, most 300 s mindegyik megél. – Vannak az önök iparában is divatok? – Minden kornak más a stílusa. Mikor én fiatal voltam, a diós- és mákospatkó kelt legjobban, a gyermekek pedig árpacukrot szopogattak. Most három-négy mákos- és dióspatkót sem lehet eladni egy nap, mind rám szárad. A krém hódít, a krémmel töltött cukrok, a szerecsenfánk, mindenekelőtt a krémes, melyből naponta csak mi 1400 darabot adunk el. (Neoromanticizmus.) A jövőé? Talán a marcipánsütemény. Újabban például igen kedvelik ezt az őszibarackot utánzó tésztát, csokoládéhabbal töltve. Nem az, aminek látszik. (Expresz szionizmus.) Természetesen a régi dobos verhetetlen. (Dobos, a néhai pesti cukrász klasszikus marad.) – Lakodalmi torták? – Olykor-olykor visznek egyet. Manapság azonban már a cukrász nem formál tornyokat, nem mintáz cukorból való székesegyházakat, figurákkal, galambokkal, a menyasszony és a vőlegény másával. (Ro kokó.) Vége a „spanische Wind-torte”-nek is. Csak az anyag a fontos. Az, hogy mindent meg lehessen enni, még a fölírást is. (A műhelyből édes vanília-illat árad. Bevezettetem magam. Ammóniákkal hűtött fagylalttartályokat látok, limburgi májpástétomot, fogasokat kocsonyában, villamos habverőket, a linzi torta halvány tésztáját nyujtófák alatt, óriási rézüstökben a krémes lepény aranysárga töltelékét. Berregve működik a csokoládé-gép. Fönn nyersen dobják belé a gyarmati kakaót s alul vajjal, cukorral édesítve csöpög ki s barna sarával befröccsenti a cukrászok fehér kötényét. Hejh, ha gyermekkoromban egyszer ilyen csokolédébörtönbe zártak volna be, legalább két hétre. Naponta háromnegyed kiló csokoládészemetet söpörnek ki. A fal is csokoládés. Itt mindent le lehetett volna nyalni.) ● A képek forrása a szerző gyűjteménye 6 BUDAPEST 2013 január Vogel Eric (fotó) Molnár C. Pál rajza Kosztolányi írásához
