Budapest, 2013. (36. évfolyam)
12. szám december
BUDAPEST a városlakók folyóirata Pro Cultura Urbis díj 2007 XXXVI. évfolyam, 12. szám megjelenik minden hónap 15-én Alapítva: 1945 I–III. évfolyam: 1945-1947 szerkesztô: Némethy Károly, Lestyán Sándor IV-XXVI. évfolyam, 1966-1988 szerkesztô: Mesterházi Lajos, Fekete Gyula, Vargha Balázs, Jávor Ottó, Szabó János Fôszerkesztô: Buza Péter Olvasószerkesztô: Saly Noémi Szerkesztôbizottság: Angelus Róbert, Buza Péter, Buzinkay Géza, Deme Péter, Hidvégi Violetta, Kirschner Péter, Mezei Gábor, N. Kósa Judit (kultúra), Saly Noémi, Sándor P. Tibor (archív fotó), Sebestyén László (fotó), Török András (Simplicissimus Budapestje), Zeke Gyula A szerkesztés mûhelye a Nagy Budapest Törzsasztal A szerkesztôség levelezési címe: 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. E-mail: szerk@budapestfolyoirat.hu Web: http://www.budapestfolyoirat.hu Kiadja: Press Xpress Felelôs kiadó: Dávid Ferenc 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. Telefon: 577–6300, fax: 323–0103 Lapigazgató: Fabók Dávid Terjesztés: HÍRVILÁG Press Kft. Telefon és fax: 411-0491 hirvilag.press@hirvilagpress.com A folyóirat megjelenését az NKA és a Szerencsejáték Zrt. támogatja Nyomdai munka: Pharma Press Kft. 1037 Budapest, Vörösvári út 119-121. telefon: 577-6300, fax: 323-0103 ISSN: 1785-590x Nyilvántartási szám: 2.2.4/237/2004 A borítón: Az égifotós (2. oldal) A hátsó borítón: Lujza, az ügyes (8. oldal) BUDAPEST 2013 december BUDAPEST lassan csurig lesz köztéri szobrokkal. Hol van már az az az idő, amikor József nádor elkészült szobra nyolc évig várta felállítását, annyit teketóriáztak a hatóságok. Ha ma lenne német császár, aki hozzánk látogatna, aligha hiányolná a köztéri szobrokat, amint ezt II. Vilmos tette szóvá Ferenc Józsefnek 1897-ben. A rendszerváltás után egyféle kegyelmi állapot alakult ki, felállították Jovánovics művét a 301-es parcellában, Pauer Gyula Cipők emlékjelét a Duna-parton, valamint az Y-csoport 1956-os menetelő acéloszlopait. Pedig kevesen gondolhatták, hogy a kortárs szobrászat éppen emlékművek formájában tör majd át Budapesten. Manapság két új jelenség szomorítja el a kortárs műfajrajongók nem túl népes közösségét. Ezek: a polgármesteri aktivizmus és a civil nyomulás. Az előbbi jelenséget talán nem is kell magyarázni. A pesti belvárosban szaporodnak a mindenféle kiskirálylányok, kutyás lányok, pocakos rendőrbácsik, rikkancsfiúk és a legújabb, a most készülő (de borítékolható esztétikájú) Peter Falk szobor. De ne tessenek azt gondolni, hogy az esztétikai igénytelenség Pesten maradt, a Gellért téri Cseh Tamás szobornak már az ötlete is felpaprikázta az igényes rajongókat. A lázadó, alternatív bárd személyétől any nyira, de annyira idegen ez a gesztus... Ráadásul, mint a szorgalmas és nyughatatlan Simplicissimus kiderítette, Újbuda önkormányzata olyan pályázatot írt ki, amelyre csak helyben lakó művészek adhattak be pályamunkát. Az első változatot (amely az énekest kedvenc „bakonyi indián” szerelésében ábrázolta volna) elvetették, mint nem eléggé közérthetőt... Méltó emléket nem ez az esetlen szobor, hanem az Iskola utca 35. szám alatti ál-lakónévsor állít Cseh Tamásnak. Itt lakott valaha a dalszerző, a táblán pedig dalainak jellegzetes alakjai szerepelnek: Rajnák, Fáskertiné, Poremba Éva, Lee van Cleef és persze Antoine és Désiré. Van azonban egy még újabb, egyre terjedő jelenség, amelyre talán a Nyájas Olvasó még nem figyelt fel. A civil nyomulás. Ez a következőképpen történik. Végy egy szobrászt, aki nem bízik abban, hogy a valamely nemes versengésben felülkerekedhetne. Általában van egy kész műve vagy pontos terve, és kinéz magának egy közteret, amit aztán szabályosan „kiigényel”. Aztán következik az első fáradságos etap: addig jár az önkormányzat nyakára, amíg egy felelős (általában egy agyonhajszolt, sok mindent megért köztisztviselő) hajlandó az ötletet valamely testület elé terjeszteni, és azok általában azt a döntést hozzák meg, hogy rendben, de pénzt nem adunk hozzá ... Ekkor kezdődik a második, nem kevésbé fárasztó szakasz. A művész az önkormányzat papírját lobogtatva adománygyűjtésbe kezd. És általában célba is ér. Jótékonysági koncerteket szervez, magánembereket, cégeket keres meg: szinte minden megvan már, csak az „utolsó csepp” hiányzik. Ez a folyamat idén két, jelentőségben egymáshoz nemigen hasonlítható termést is hozott. Egy Liszt-specialista alkotó a Nádor utca és Zrínyi utca sarkán a géppisztolyos ávós egykori helyét szemelte ki. Nem zavarta őt, hogy a nagy zeneszerzőnek három egészalakos szobra is van egy kilométeren belül, meg egy emléktáblája, amit éppen a szobrot javasoló készített. A rossz előérzetek sajnos beigazolódtak – nem egészalakos mű született, hanem egy ide látnivalóan túl kicsi büszt. Szükség volt egy esetlen kiegészítő elemre. A felirat Liszt jellegzetes, lendületes aláírása, amely egy külföldinek aligha mond bármit. Az adományozók neve viszont igencsak hangsúlyos helyet kapott. Ez mind semmi. A múlt hónapban egy óriási Mária gyermekével szobor jelent meg a budai Vár egyik Pest felé néző pontján. Pestről nézve persze túl kicsi. A Várból nézelődőknek meg háttal áll. Mielőtt valaki állami ideológiai nyomulást kiáltana, le kell szögezni, hogy ezt egy latin nevű alapítvány javasolta, ők is szedték össze hozzá a pénzt. Ezeket a kudarcokat úgy lehetne elkerülni, ha feje tetejéről a talpára állítanák a folyamatot. Az egyes önkormányzatoknak először azt kellene elhatározniuk, hogy kinek, vagy milyen témában állítanak szobrot. Azután azt, hogy hová. És ezután jöhet a pályázat. Mert nincsen ingyen ebéd. Vagy ha mégis, akkor rossz ízű. Ha valaki a divatos bestsellerek mintájára könyvet írna a városunk felvirágzását pártoló, de nem különösebben jó ízlésű agg király mai feltámadásáról, nem hiányozhatna belőle egy ilyesféle mondat: − Alig ismerünk rá kedves székesfővárosunkra – ki hitte volna, hogy egyszer nekünk is tetsző köztéri szobrok városa lesz BUDAPEST?
