Budapest, 2013. (36. évfolyam)
11. szám november - Zeke Gyula: Fodrászkincstár Kispesten
A villamoson ülve sóváran húzta jobbra a tekintetem a Wekerle telep, Kós Károly és társai ma is időtlenül otthonos kisvárosa a nagy Budapest szélén, régóta tervbe vett úti céljaim egyike, ahová föltétlen eljutok nem sietve egyszer. Tudtam, hogy a végállomásnál található a Bozsik stadion és a kispesti temető, s elégedetten nyugtáztam magamban, hogy a Nyugatról vásárolt, lépcsőit űrállomás-szerűen nyitó-csukó villamos onnan már nem gurul tovább. Nem lepett meg, hogy az Ady Endre úton hasonnevű pub-bal is találkoztam, faláról fáradtan nézett rám a költő búsan sárguló vátesz-szemével. A kocsma nem volt nyitva, egyáltalában, szinte semmi nem volt nyitva az Ady Endre úton, kivéve a Nótafa vendéglőt, ahol egyszer ettem. Nem számítottam tehát semmire, semmi régire és semmi újra. A villamosról a Vas Gereben utcai megállónál leszállva pillantottam meg a feliratot: Fodrász Múzeum. Kis híján az autók elé szédültem meglepetésemben a keskeny aszfaltszigetről. A legkevésbé sem számítottam Kispesten (de bárhol Budapesten) egy ilyen feliratra. Meglepő módon ráadásul egy modern, láthatólag valamikor a közelmúltban épült, négyemeletes ház földszintjén, semmiképp sem egy olyan házban, ahová múzeumot képzel az ember. Emlékképek sora tolult elém, és szagok és hangok telt összevisszaságban. Bajuszkás borbély a(z azóta egy gusztustalan panelház kedvéért lebontott) Baross utca 113. alatt, amint viseltes lepedőt kanyarít körém 1964-ben. Forgószékben ülök, miként ugyanazokban az években Baján, ahová nagymama hurcolt bennünket öcsémmel „birkanyírásra”, és ahol ugyancsak bajuszkás borbély terítette ránk a lepedőjét, hogy apró fogazatú, falánk vashörcsögét szőke hajunkkal etesse meg. Férfiak ülnek sorban, s nyugtalanul pillantanak fel újságjaikból, amint valaki belép. A nők a közelgő űrkorszakot idéző búrák alatt ülnek, beszélgetnek, és a Nők Lapját lapozzák. A ’Fodrász’ felirat esős délutánokon és ködös estéken világító neonbetűi, amint elmosódva tükröződnek a csatakos járda tükrén. Az ajtócsengő karácsonyi hangja, a fénylő lámpaburákkal és fehér képű férfiakkal teli tér, amint végtelenné sokszorozódik az egymással szemközti tükrök foncsorhibás szédületében, a timsó drágakő-csillogása, a vaskos fenőszíj hullám-feszülése a borotvakés alatt, az átvágott szőrzetek puha sercenése, az arcszesz pezsdítő, férfias illata, a bolti beszélgetések nyugtató zsongása, áhítatos szünetei, egyszerre minden, mindez. Zárva volt a hely. Az ablakon bepillantván Thonet székek és szófák körvonalai bontakoztak, s szinte nem is bántam, hogy akkor nem – szerda volt éppen –, csak a nyitvatartási napok valamelyikén, kedden avagy csütörtökön láthatom, lelkileg kellőképp felkészülve már, a múzeumot. Mondhatom, elbűvölt, ami további látogatásaim során a szemem elé tárult. El is szomorított mindjárt, mert – amint nemsokára megtudtam – épp egy héttel a gyűjtemény alapítója, Korom Gyula ha lála után érkeztem. A múzeumot lánya, Korom Zsuzsanna vette át, s vezeti és kezeli Unyatinszki Anna muzeológus segítségével. Velük te lepedhettem le a nagynak nem mondható, ám a lélegzetelállítón szép és a mai látogató által nem kis részt már sosem látott tárgyak sokaságától mégis sűrűn tágas kiállító tér közepébe helyezett Thonet garnitúra egyik szófájába, s kérdezhettem ki őket a gyűjtemény felépülésének történetéről. De meg sem igen kellett szólalniuk, én már boldog voltam. Minden egy ember, és senki sem pótolható – szólt odabent némán, nagy erővel a mondat. Megtudhattam, hogy egy, az 1880-as években berendezett vámosmikolai üzletben ülünk, annak a nagyjából épségben maradt és teljes berendezését sikerült Korom Gyulának megvennie és felújíttatnia még az 1990-es évek közepén, ám anyaga alapjául Pinke Károly , azóta elhunyt fodrászmester 1950-ben elkezdett, s évtizedeken át gyarapított gyűjteménye szolgált, melyhez a mester úr özvegyének ajándékaképp jutott hozzá. 29 BUDAPEST 2013 november FODRÁSZKINCSTÁR KISPESTEN In memoriam Korom Gyula Zeke Gyula Róza nénit, a feleségem dadáját készültem meglátogatni épp a kispesti Jahn Ferenc kórházban, ezért ültem fel a Határ úton a 42-es villamosra. Lángost ettem előzőleg, és egy korsó sört ittam mellé a metrókijárat felszíni büféje elé helyezett makulás faasztalon, s próbáltam emlékezni, mikor jártam utoljára Kispesten. Vagy hét évet kellett visszaúsznom életem alattomosan áramló idejében... fotó: Oláh Gergely
