Budapest, 2013. (36. évfolyam)
10. szám október - Zappe László: Túl magas és túl mély
közeledik, hatalmas sportszatyra a vállát húzza. A szobák és a gyerekek éppen nincsenek vele, kis ideig téblábol a vitrin mellett, majd alaposan kipakol. Először a hozott beltartalmat osztályozza, Mándy, Verne, Disney, sőt Michael Jackson, majd ahogyan valamirevaló könyvtárpolchoz illik, balra fent indítja az A-betűvel, jobbra húzza a Bével , utána a többiek következnek lefelé, egészen Zséig , katonásan, szépen. Amikor kész, a táska mélyén lapuló könyveket egyenként becsúsztatja a megfelelő helyre, mert rend a lelke, végül negyedórát bíbelődik még, s ha minden jól megy, sötétedés előtt belefér még vagy két forduló. Köszönetet, égbemenést, népszerűséget szigorúan visszautasít, egyszerűen helyet akar csinálni a nagyszobában, mert a jövő hónap elseje már eggyel többen találja őket odahaza, könyvvel meg tele a padlás, a födém alig bírja. Mialatt többszörös apuka hazaszalad, egyéb érdeklődés kerekedik. A zsákruha fölött vöröses tunika, férfiembertől ritka, talán keleti bölcstől leste el, megfontolt mozdulatokkal nyitja a vitrint, hóarcán rezzenés se látszik, végül a Bhagavad-Gítáért cserébe elviszi Kittenberger vadászkönyvét, ami több mint rendben van. Azután fagylaltozó barátnők érkeznek, úgy tűnik, a hozás ezúttal hitelre történik, végül szégyenlősen magukkal visznek egy Svejket és egy latin szótárt. Rögtön utánuk középkorú nyúzott érdeklődik a bennfentes padon ülőktől: tess’ mondani, horror van-e? És valami lányos? Na, jó, akkor legyen autós... – kedve szegődik, de nem vészes, itt bármilyen téma előfordulhat, a tartalmat nem moderálják, és a természetes kiválasztódás jegyében cserélődik az olvasnivaló. Azzal nincs vége a napnak, a mozgásra gyűlik a nép, ha lebzsel valaki a szekrény környékén, csatlakoznak a többiek, néznek, mit néznek, tán szóba elegyednek egymással a nehéz időkben, de nem a nehéz időkről. Inkább arról, mily nagyszerű kollekció érkezik keddenként a turiba, itt az őszi szezon, nézzen be, nem azonos méret vagyunk, nem fogunk összeveszni, s legalább ilyen fontos, hogy akciós pogi érkezett a pékhez, kicsit kisebbek, mint fél évvel ezelőtt, de szükséges vigyázni az alakra. Ha ezt a csatát megvívta, körülnézhet a technikai eszközök boltjában; miért ne? Használt telefonnal is remekül lehet fényképezni, a lényeg, hogy nem szükséges külön gépet venni hozzá, odaát a teszkóban játékkészüléket árulnak ugyanennyiért, igaz, újat, de hogy meglegyen az értelme a jelenlétnek, negyvenkilencért adják a víz másfél literjét, ami csak kicsivel drágább a csapvíznél, viszont elegáns palackban kínálható, kiürülés után messzire dobható. Továbbá itt álldogál ez a remek mobilkönyvtár, ahol teljesen ingyen adják a betűket, induló könyvtőkével talán mindenki rendelkezik odahaza, amit cserére bocsáthat, és tessék valahogy beszorítani a gondolatok közé, hogy ha kultúra nincs, akkor semmi sincs. ● 27 BUDAPEST 2013 október Balázs Zoltán Macbeth-rendezése nagyon magas művészet. Nehéz hoz zá felemelkedni. A néző számára hiányzik a dobbantó, ahonnan nekirugaszkodhatna, és kapaszkodók sincsenek. A cselekményt meglehetősen pontosan követi ugyan az előadás, de ez csak annak lehet világos, aki legalább passzívan, de betéve tudja a darabot. Azaz két-három szóból, mondatból felismeri az egyes jeleneteket. Bár már a szavak, mondatok felismerése is sokszor okoz gondot, a Trafó hatalmas hodályában elkószál az a tárgyilagos, félhalk középhang, amelyen a játszók beszélnek. A szereplők felismeréséhez pedig főképp a szövegeik segíthetnének hozzá. Annál is inkább, mert mindössze öt színész játssza az összes szerepet, és nem is mindig ugyanazt, Benedek Mari pedig jellemük lényege szerint öltöztette őket. A meztelen felsőtestű vészbanyák ráadásul csak ketten vannak, és nem is mindig nők adják őket. De a mű alapos ismeretén túl állattani tudás sem árt. Aki nem ismeri fel a rendező kitalálta díszlet középpontjában egy patkány hatalmas csontvázát, hanem mondjuk őshüllőnek nézi azt, az képzettársításaiban eléggé messze kalandozhat az alkotói elgondolástól. Posztmodern befogadói esztétikák szerint persze így is kijöhet valamiféle „érvényes olvasat”, legfeljebb kicsit más, mint amit az alkotó elgondolt. Ezúttal mégis nagy előnyben van, aki felismeri (esetleg már előre tudja), hogy patkány vázát látja. Egy idő után ugyanis a vázat tartó lejtős, ívelt padozat oldalán megvilágosodó vitrinekben eleven patkányok jelennek meg, s ezek az előadás végén rágcsálni kezdik a címszereplő levágott fejét. Macbeth/Anatómia az előadás címe, és azt is jó tudni, hogy Olaszországban egy eldugott kolostor magányában, összezártságában folytak a próbák, az előgyakorlatok. Az előzetesek egyébként ezúttal sem segítenek sokat az értelmezés racionális megfejtésében. Ilyeneket olvashatunk ajánlásképpen: „A Mala dype Színház új előadása a »rontás anatómiája« jegyében a Macbethtéma tabu rétegeire és rejtett tartalmaira, Macbeth kettős személyiségének növekvő és aláeső fázisaira koncentrál. Balázs Zoltán rendezése a műben rejlő lecsupaszított tartalom szakrális és profán viszonylatainak egyensúlyát keresi egy olyan szexuális és diabolikus erők által vezérelt világban, melynek középpontjában az (im)potencia és a (meg)rontás fogalma áll.” Műalkotás esetében persze mindig vitatható, vajon szükséges-e a racionális megfejtés, nem jobb-e, ha beérjük az érzéki-érzelmi élmény nyel. Csakhogy ezúttal a cím anatómiát ígér, és a patkány szimbólum is eléggé egyértelmű üzenetet tartalmaz. Szerepel továbbá egy helyes kis pálcikaember is, amelynek jelentése önmagában ugyancsak köny nyen megfejthetőnek tetszhet. Így az egészen triviális megfejtések és a teljes homály között hányódhat, bolyonghat a néző, ha nem képes szabadulni attól a rögeszméjétől, hogy megértse, amit hall és lát, mégpedig nemcsak külön-külön, jelenetenként, gesztusonként, akciónként, hanem teljes egészében is. Aki erről lemond, az láthat remek jeleneteket, gyönyörű pillanatokat. Mindenekelőtt Petrik Andreá tól, aki a tárgyilagos-szimbolikus stílus alól is kicsillogtatja a nagyra törő asszony minden vad szenvedélyét. Játékában egy különleges erejű Lady Macbeth-alakítás cafatai bukkannak elő. Szűcs Péter Pál a jobb szélen elkülönülve nemcsak a zenei effek tusokról gondoskodik, de a zenészt érdekes rezonőr-figurává is fejleszti, amelyből az öreg király sajátos portréját is kibontja. Orosz Ákos a címszerepben a lefagyasztott szenvedélyek, az utólagos megfontolások, a későn jött felismerések precíz sorozatát adja, követhetőbb produkcióban igen jó Macbeth lehetne. Lendváczky Zoltán és Tankó Erika pon tos munkával, ha kell, észrevétlen, ha kell, súlyos jelenléttel szolgál különféle szerepekben. Balázs Zoltán és nyomában a Maladype társulat nemcsak olyan értelmezési magasságokba jutott ezzel a produkcióval, ahová szinte lehetetlen követni, de a Macbeth olyan mélységeibe is ásott, ahonnan talán maga sem lát ki. De lehet-e máshogy? ● TÚL MAGAS ÉS TÚL MÉLY Zappe László
