Budapest, 2013. (36. évfolyam)
10. szám október - Bárkay Tamás: Katasztrófaturista voltam a vurstliban
minc éve vagy még régebben, döbbenetes, mit kibírtak ezek a kis kocsik, miközben komplett és igen eltökélt generációk dolgoztak az elpusztításukon. Ottjártamkor főleg egy kisiskolás-csoportozat erősítette a tradíciót az égett gumiszagban. A védett épület mellé jóval később felhúzott, vadnyugati stílusban fogant ház – amelyben most egyrészről az úgynevezett Lézer Céllövölde nem működik az Elzett kiváló, Tutius fantázianevű lakata megett, másrészről pedig a túloldalról átköltöztetett, annak idején egyforintossal működő babadodzsemek kaptak méltatlan helyet – nem szerepel a túlélők listáján. Az ugyancsak műemlék Barlangvasút viszont szerencsére és lényegében igen. Nincs az Isten kalapján még egy hely, ahol ilyen remekül el lehetne feledkezni arról, hogy nincs mit tenni, az idő, az bizony múlik. A János vitéz regényes történetét gyermekbarát módon, hat percben feldolgozó attrakció minden részlete – a sárga mignonégőkkel bélelt szájú sárkányforma oszlopfő-díszek, a Jancsi mögött perspektívában bemutatott, de a szűk méterrel előrébb álló Jancsinál ötven százalékkal kisebb gémeskút, a laposhalak sajátos formavilágát követő huszár-különítmény – pont olyan, mint fél évszázada, csak a figurákra kent csónaklakkrétegek száma változott, igaz, az számottevően. Nincs a lajstromban az egyik legtörzsökösebb játszószer, a vaslapon, acélkerekeken futó kocsikból összeálló, szédítő Kanyargó sem, ami nekem személy szerint fáj, de érthető. Körülbelül a kurszki tankcsata adhatott ki ilyen hangot – zoológiai szempontból tehát nehezen volna respektálható, de remélem, valahol megtalálja megfelelően alapzajos otthonát. A Park részleges, de sajnálatos eldiznisítésének jegyében kialakított Dzsungel Meseparktól is elbúcsúzhat a publikum, habár a trópusi hangulatkeltés céljából telepített mérsékelt égövi lombhullatókat vélhetően nem bántják nagyon a Növénykertben. A réges-régen Szellemvasútként, e sorok írásakor viszont Tréfás Dzsungelvasút címen futó, főként rendkívül idétlen műmajmokat bemutató épület tudomásom szerint a távolabbi jövőben ugyancsak nem lesz dísze a tájnak, holott nagy események tanúja. Egyszer például egy korombeli gyerek a szemem láttára leugrott a robogó szerelvényről, és simán körbetapperolt egy csontvázat, hogy miből van, miközben én, a Feri meg a Bíró Imre majd’ összecsináltuk magunkat a sok rémségtől. Azt hittük, valami bolond, de később, amikor lekapták a tíz körméről, kiderült, hogy nyugatnémet. Tettem egy utolsó nagy kört a lábuktól megfosztott italbolti székekkel komfortosított, húszgondolás szovjet Óriáskeréken, ahol szintén szép számú katasztrófaturistával találkoztam. Aztán a szintén száműzetésre ítélt, újabbkori játékokat (például Kukomotiv, T-Rex, Top Spin, Flying Circus, stb.), valamint a 150:1-es méretarányú hungarocell pókkal reklámozott Túlvilág Kapuja nevű rémtanyát magam mögött hagyva bevettem magam a hányatott múltú és jelenű elvarázsolt kastélyba, minden bizonnyal szintén utoljára. Itt sem haladt sokat a kor, alant még mindig UV-fénnyel, billegő székekkel és zombikat ábrázoló üvegfestményekkel, feljebb lezuhanó lépcsőfokokkal, még feljebb izgő-mozgó padlóval és torz tükrökkel igyekeztek szórakoztatni a nagyérdeműt, megfigyelésem szerint nem túl nagy sikerrel. A csalódás hangjai hallatszottak mindenünnen, csak a forgó hordó váltott ki publikumból a szú percegésénél valamivel hangosabb tetszést. Itt látszott a leginkább, hogy jó ideje tudják, közelg a végóra, tehát már nemigen érdemes hadakozni a romlással. A feketére festett sárga ablaküvegről félig már lehámlott a fekete, odalett a sejtelmes félhomály, a szadiszobában váratlanul leereszkedő, tüskés plafon egyik tüskéje eltört, így pontosan látszott, hogy a súlyos mennyezet igazából könnyű plasztik. A Park leghíresebb látványossága, az 1922-ben összecsavarozott Hullámvasút ottjártamkor zárva volt, de ezt viszont megtartják, így hál’istennek bármikor meglátogathatom, ha akarom, ha nem. A legújabb hírek szerint a jó öreg Mesecsónak is megússza, ehhez képest erős félórát álltam sorba előtte, gyilkos pillantások kereszttüzében, tekintve, hogy látszott, egymagam fogok elbitorolni egy egész csónakot, amelybe amúgy egy ideális család is szépen elfér. A mesterséges folyóra épített barlangban feltálalt, igen kínos látványt – a hidrocaephalus-forma Jancsit és Juliskát, a bepókhálósodott Lúdas Matyit, a damilon lógó galambot, a sok utókezeléstől a felismerhetetlenségig deformálódott fejű Teknőc Ernőt, továbbá a szervíz-bejáratoknál felhalmozott féltonnányi elhasznált papírzsebkendőt – remélem, eltakarítják majd az állatkertiek. A mesejeleneteket ábrázoló pompás, színes vaskerítést viszont nagyon remélem, hogy meghagyják pont olyannak, amilyen. Hadd ne kelljen már hozzáláncolnom magam. ● 9 BUDAPEST 2013 október