Budapest, 2013. (36. évfolyam)

10. szám október - Bárkay Tamás: Katasztrófaturista voltam a vurstliban

minc éve vagy még régebben, döbbenetes, mit kibírtak ezek a kis kocsik, miközben komplett és igen eltökélt generációk dol­goztak az elpusztításukon. Ottjártamkor főleg egy kisiskolás-csoportozat erősítette a tradíciót az égett gumiszagban. A védett épület mellé jóval később fel­húzott, vadnyugati stílusban fogant ház – amelyben most egyrészről az úgynevezett Lézer Céllövölde nem működik az Elzett kiváló, Tutius fantázianevű lakata megett, másrészről pedig a túloldalról átköltözte­tett, annak idején egyforintossal működő babadodzsemek kaptak méltatlan helyet – nem szerepel a túlélők listáján. Az ugyan­csak műemlék Barlangvasút viszont sze­rencsére és lényegében igen. Nincs az Isten kalapján még egy hely, ahol ilyen remekül el lehetne feledkezni arról, hogy nincs mit tenni, az idő, az bizony múlik. A János vitéz regényes történetét gyermekbarát módon, hat percben feldolgozó attrakció minden részlete – a sárga mignonégőkkel bélelt szá­jú sárkányforma oszlopfő-díszek, a Jancsi mögött perspektívában bemutatott, de a szűk méterrel előrébb álló Jancsinál ötven százalékkal kisebb gémeskút, a laposhalak sajátos formavilágát követő huszár-külö­nítmény – pont olyan, mint fél évszázada, csak a figurákra kent csónaklakkrétegek száma változott, igaz, az számottevően. Nincs a lajstromban az egyik legtörzsö­kösebb játszószer, a vaslapon, acélkereke­ken futó kocsikból összeálló, szédítő Ka­nyargó sem, ami nekem személy szerint fáj, de érthető. Körülbelül a kurszki tankcsata adhatott ki ilyen hangot – zoológiai szem­pontból tehát nehezen volna respektálható, de remélem, valahol megtalálja megfele­lően alapzajos otthonát. A Park részleges, de sajnálatos eldiznisítésének jegyében kialakított Dzsungel Meseparktól is elbú­csúzhat a publikum, habár a trópusi han­gulatkeltés céljából telepített mérsékelt ég­övi lombhullatókat vélhetően nem bántják nagyon a Növénykertben. A réges-régen Szellemvasútként, e sorok írásakor viszont Tréfás Dzsungelvasút címen futó, főként rendkívül idétlen műmajmokat bemutató épület tudomásom szerint a távolabbi jö­vőben ugyancsak nem lesz dísze a tájnak, holott nagy események tanúja. Egyszer például egy korombeli gyerek a szemem láttára leugrott a robogó szerelvényről, és simán körbetapperolt egy csontvázat, hogy miből van, miközben én, a Feri meg a Bíró Imre majd’ összecsináltuk magunkat a sok rémségtől. Azt hittük, valami bolond, de később, amikor lekapták a tíz körméről, kiderült, hogy nyugatnémet. Tettem egy utolsó nagy kört a lábuktól megfosztott italbolti székekkel komforto­sított, húszgondolás szovjet Óriáskeréken, ahol szintén szép számú katasztrófaturis­tával találkoztam. Aztán a szintén szám­űzetésre ítélt, újabbkori játékokat (pél­dául Kukomotiv, T-Rex, Top Spin, Flying Circus, stb.), valamint a 150:1-es méret­arányú hungarocell pókkal reklámozott Túlvilág Kapuja nevű rémtanyát magam mögött hagyva bevettem magam a hánya­tott múltú és jelenű elvarázsolt kastélyba, minden bizonnyal szintén utoljára. Itt sem haladt sokat a kor, alant még mindig UV-fénnyel, billegő székekkel és zombikat ábrázoló üvegfestményekkel, feljebb lezuhanó lépcsőfokokkal, még feljebb izgő-mozgó padlóval és torz tük­rökkel igyekeztek szórakoztatni a nagy­érdeműt, megfigyelésem szerint nem túl nagy sikerrel. A csalódás hangjai hallat­szottak mindenünnen, csak a forgó hordó váltott ki publikumból a szú percegésénél valamivel hangosabb tetszést. Itt látszott a leginkább, hogy jó ideje tudják, közelg a végóra, tehát már nemigen érdemes hada­kozni a romlással. A feketére festett sárga ablaküvegről félig már lehámlott a feke­te, odalett a sejtelmes félhomály, a szadi­szobában váratlanul leereszkedő, tüskés plafon egyik tüskéje eltört, így pontosan látszott, hogy a súlyos mennyezet igazá­ból könnyű plasztik. A Park leghíresebb látványossága, az 1922-ben összecsavarozott Hullámvasút ottjártamkor zárva volt, de ezt viszont megtartják, így hál’istennek bármikor meglátogathatom, ha akarom, ha nem. A legújabb hírek szerint a jó öreg Mese­csónak is megússza, ehhez képest erős félórát álltam sorba előtte, gyilkos pil­lantások kereszttüzében, tekintve, hogy látszott, egymagam fogok elbitorolni egy egész csónakot, amelybe amúgy egy ide­ális család is szépen elfér. A mesterséges folyóra épített barlangban feltálalt, igen kínos látványt – a hidrocaephalus-forma Jancsit és Juliskát, a bepókhálósodott Lú­das Matyit, a damilon lógó galambot, a sok utókezeléstől a felismerhetetlenségig deformálódott fejű Teknőc Ernőt, továb­bá a szervíz-bejáratoknál felhalmozott féltonnányi elhasznált papírzsebkendőt – remélem, eltakarítják majd az állatker­tiek. A mesejeleneteket ábrázoló pompás, színes vaskerítést viszont nagyon remé­lem, hogy meghagyják pont olyannak, amilyen. Hadd ne kelljen már hozzálán­colnom magam. ● 9 BUDAPEST 2013 október

Next

/
Oldalképek
Tartalom