Budapest, 2013. (36. évfolyam)
1. szám január - Csontó Sándor: Nyitva: nullától huszonnégyig
– Egyáltalán nem vagyok csalódott és vállalom is mindezt. Annyira nem tartozik hozzá a mostani életemhez, hogy nem is foglalkozom vele. Már évekkel ezelőtt elmondtam egyszer, hogy a partizán romantika engem taszít. Az akkori kor- és sorstársak, akik politikai pályára adták az életüket nekik bizonyára fontos, ami abban az időben történt. Nekem a magánéletem szempontjából fontos, abban, amit ma, a FUGA-ban csinálok, egyáltalán nem. – Nem hiányzik a tervezés? Egyáltalán, volt Nagy Bálint-formanyelv? – Nem. A tervezéssel én a válság előtt végképp leszámoltam. Nem bírtam a megalkuvásra késztető helyzeteket. Alkatilag ilyen vagyok. A munkáimat szerettem, a Bárka színházat, a Megbékélés Házát, családi házakat. De a portfóliómban mindig többségben voltak a tervek. A huszadik század második felének építészeti gondolkodásától nem idegen, hogy valakinek csak tervekben valósuljon meg az életműve, lásd Zalotay és Yona Friedman. Én soha nem gondolkoztam stílusokban. Mezei Árpád, akit tanítómesteremnek tartok azt mondta, hogy a Nagy Bálint építészete a stílusok építészetének a körébe tartozik. – Egyik legjobb barátjáról, Petri Györgyről nyilatkozta korábban, hogy „öntörvényű valaki”. Ez áll Nagy Bálintra is? – Igen, azt gondolom, ilyen vagyok. A Gyuri is az volt, valószínűleg ezért is vonzódtunk egymáshoz. Azt hiszem nagyon jól kiegészítettük egymást, legalábbis ő engem biztosan. Azt szoktam mondani tréfásan, hogy ő mindig előolvasott nekem. Amit elém rakott, azokat el kellett olvasnom, hozzáteszem, mind fontos és megkerülhetetlen írások voltak. – Ilyen tanítómestert mi is szerettünk volna. Térjünk vissza a közösségteremtő- kultúraközvetítő szerephez, elhivatottsághoz. Rengeteg energiával teszi a dolgát, van élet a FUGA-n kívül? – Nekem nincsen ezen kívüli életem. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsen magánéletem, személyes nexusaim és imádott gyerekeim. Az a tárgyi környezet, amiben otthon lakom, az is pont ugyanolyan, mintha egy kiállítóteremben laknék. Ez számomra egy és azonos. Mindig az volt az életformám, amit éppen csináltam. Viccesen azt szoktam mondani, hogy én nullától huszonnégy óráig vagyok nyitva, mint a benzinkút. Az pedig szerencsés adottság, hogy a szervezetem ezt bírja. – A kollégáknak, munkatársaknak nem lehet könnyű felvenni Ön mellett a ritmust. Senkinek nem könnyű, különösebben régebben nem volt az. Most már jobban belátom, hogy ezt nem mindenki bírja. Korábban kevésbé voltam megértő. – Tíz esztendő alatt kétszázötven nívós eseményt, kiállítást sikerült tető alá hozni a Hajós utcai N&n galériában. Tavaly az építészet és kultúra szerelemgyerekét be kellett áldozni, de akkor már javában „szólt” a FUGA. Nem lehetett megülni egy fenékkel két lovat? – Nagyon fájt a galéria bezárása. Remélem ez a történet még nincs teljesen lefutva. Mondjuk úgy, hogy jelenleg szabadságon van. Valamikor, máshol megpróbálok új életet lehelni bele. Nem akarom elereszteni. Az N&n díjait azóta is átadjuk, nemrégen adtuk át a Molnár Farkas-díjat, nemsokára pedig a Petri-díj átadása lesz. Vannak bizonyos rendezvények, amelyeket „áthoztunk” a FUGA-ba. – Miért nem elég a FUGA? Hiszen ez hely is az épített környezet és a kultúra kapcsolódását célozta meg. – Sok szempontból más. Nagyon hosszú a póráz, de mégsem vagyok a magam ura. Van főnököm, van fenntartóm. Én azon kevesek közé tartozom, akiknek az életében ilyen alig fordult elő. A FUGA egy gyár. Az N&n tökéletesen megfelelt a habitusomnak. Ott tökéletesen jól éreztem magam BUDAPEST 2013 január