Budapest, 2013. (36. évfolyam)
8. szám augusztus - Sipos András: „Budapest Monte Carloja” vagy a párt- és állami vezetés székhelye?
között működő professzorok közül Kotsis élen járt a modern építészet hazai meghonosításában. A modernizmust hazánkban elfogadott stílussá tevő építésznemzedék igen kritikusan viszonyult a századforduló építészetéhez, ezen belül a Palota Ybl Mik lós és Hauszmann Alajos által fémjelzett örökségéhez. Úgy érezték, hogy mivel az épület romos állapota amúgy is inkább újraépítést, mint szoros értelemben vett újjáépítést tesz lehetővé, ezt ki kell használni a túlzsúfoltnak, öncélúan dekoratívnak, „szecessziósnak” érzett hauszmanni architektúra „lecsendesítésére”. Funkcionalista gondolkodásmódjukat kifejezetten irritálta a kupolatér nélküli kupola, mely úgy határozta meg a külső megjelenést, hogy „a belső térképzéssel semmiféle ösz szefüggésben” nem állt. Kotsis az addigi mozgalmas tetőkompozíciót a középső tömbön lapos tetővel kívánta felváltani. A kupola helyett pedig kezdetben a Palotának az 1770-es években egyetemmé történt átalakításakor készült csillagvizsgálóra emlékeztető, lapos lefedésű tornyot tervezett, majd elgondolását továbbfejlesztve ezt is el kívánta hagyni, megszüntetve minden középső kiemelést. Kupola nélkül azonban az építészek többsége sem tudta elképzelni a palotát, és az „álkupolát” valódi belső kupolatér kiképzésével szüntették volna meg. Az 1951-ben meghirdetett hivatalos építészeti ideológia a 19. századi nemzeti klasszicizmust jelölte ki annak a „hagyománybázisnak”, amelyből a hazai szocialista realizmus építészetét ki kell fejleszteni. Janáky, ehhez is alkalmazkodva, az esztergomi bazilikáéhoz hasonlító klasszicista kupolát tervezett a régi helyébe. A tervezők úgy képzelték, hogy a Palota a szocialista építés diadalát hirdető pompás ünnepségek, népes kongresszusok, fogadások színhelye lesz, ennek megfelelően nem fukarkodtak a reprezentatív terekkel, és egyes, még menthető történeti enteriőrök visszaállítását is számításba vették. Az 1952 elejére kikristályosodott elképzelések szerint a Palota dunai szárnyának északi és középső részét (ma a Magyar Nemzeti Galéria A, B és C épületei) 1500 fő befogadására képes díszterem uralta volna a hozzá csatlakozó étteremmel, konyhával, kiszolgáló egységekkel, a fennmaradó terekben vendéglakosztályokkal. A D épületben lett volna a Rákosi részére kialakí tott rezidencia, dolgozószobája az egykori trónterem közelében, hogy azt fogadóként használhassa, fölötte lakás. A déli szárny (E épület, ma Budapesti Történeti Múzeum és a Krisztinavárosra néző F épület, ma Országos Széchényi Könyvtár) a 10-20 legfontosabb párt- és állami vezető munkahelyeként szolgált volna, rangjukhoz illő méretű irodákkal, titkársági, fogadó-, tanácskozó- és pihenőhelyiségekkel. Mi legyen a Várnegyedben? Felhasználási javaslat készült a Vár többi középületére vonatkozóan is, ami a korábbi elképzelésekhez képest jóval markánsabbá tette volna az egész városrész kormányzati negyed szerepkörét. A királyi palotát valószínűleg csak kiválasztottak láthatták volna közelről. Környékét a Dísz térig teljesen elfoglalta volna a párt-, állami és katonai vezetés. Az egyik tervváltozat a Sándor-palotában helyezte volna el a szovjet nagykövetséget, szimbolikusan is kifejezésre juttatva az ország irányításában játszott szerepét. Lehetségesnek tartották azonban azt is, hogy – a két világháború közötti hagyományt folytatva – a minisztertanács elnöke fogja használni. Ezt a funkciót – tényleges hatalom nélkül – ekkor még Dobi István töltötte be, aki 1948-ban, a koalíciós idők végnapjaiban a Kisgazdapárt színeiben került ebbe a tisztségbe. Talán ezért is gondolták helyénvalónak elkülöníteni őt 4 BUDAPEST 2013 augusztus Bécsi kapu tér Királyi palota
