Budapest, 2013. (36. évfolyam)
7. szám július - Horváth Júlia Borbála: Budapesten csapják a szelet
hogy idővel egyre hátrébb csúszik a fésülnivaló. Szép pár voltak ők valamikor, amikor még nem az volt a lényeg nekik, mi lesz holnap, csak a ma, csak a most számított, és az egészséges életösztön. Aztán persze lejjebb lobbant a láng, na, de miért adták alább? Miért nem vigyáztak rá? Ez viszont legyen most már az ő gondjuk, az utódnak ennél sokkal fontosabb gondolkodni valója akad, azt meg bedugott füllel is remekül el lehet gondolni. Például, hogy ez az óriáskerék, úristen, mozog..., és ha már nem szabadon lebeg a levegőben, remélhetőleg légkondis a kabinja, és tííiz perc a menetidő?? Úúuristen..., minek annyi? Ötöt, hatot fordul egymás után? Egy örökkévalóság lesz ebben a tempóban. Na, és hol lehet kapaszkodni? Aha, fél kézzel, mert a másikkal a telefont kell markolni, hátha jön közben egy e-mail az okoson, aminek megválaszolása alig tűr/nem tűr halasztást. Anya persze figyelmeztet, már megint figyelmeztet, hogy nem azzal kellene most törődni, de hát oly maradi ő, nem csoda, hogy ez a kerék is annyira tetszik neki, bezzeg az angol, a kínai, a japán, mind-mind százharminc-hetven méteresek, a dubait pedig kétszáztízre tervezik, így hát már megint, szokás szerint ott kullogunk a sor végén ezzel hatvanöt méteres törpével. A szomszédos cellákban viszont a turisták, lejjebb pedig az alsó tagozatosok tapsban törnek ki, amikor a legszélső ponton se alattuk, se fölöttük látszólag senki és semmi nem található, csak az Úristen maga. A második kör végére már megszokni az enyhe lebegést, és lefelé is van bátorság pillantgatni. Alant a Deák téri szökőkút töpörtyű lámpaernyő, a kiskörút kanyargó szalag, a Bazilika csúcsa karnyújtásnyira, a hirtelen visszahúzódott Duna kitisztult partjain folyik a mindennapos szárazföldi élet, a deszkások pedig picinyke pontokként rajzanak a tér betonlankáin. Anya elolvadva szórakozik, mosolyog (milyen régen mosolygott ennyit egyfolytában), megigazítja az áttetsző blúza gallérját, villan a szeme, az egyik lefelé-hajlatban beinteget az alsó kabinos úrnak, az pedig lelkesen vissza; a végén még előkerül egy mézeskalácsszív, már csak az hiányozna, mint valami századvégi flört vagy micsoda; nahát, ez az Anya, ilyen is tud lenni? Tán még a Hédi is tanulhatna tőle, hogyan kell bánni egy férfival, és azalatt lehetne hallgatózni, ahogy elmeséli azokat a kalandjait, amiket a saját lányának sosem mert nyíltan megvallani. De úristen, milyen unalmas ez, legalább valami durva dolog történne, mint a filmekben, és akkor azt szépen el lehetne mesélni. Például hogy kiszállt a rendőrség és a katasztrófavédelem, hogy kimentsen bennünket, az Anya hófehér csipkése olajos lett, csúnya szakadással az oldalán (majd megvarrja, amilyen kis precízke), a szomszéd kabinban a kisfiúk sírtak, de azután persze mindenki szerencsésen megmenekült, és másnap a távoli rokonok is megvennék a Blikket, hogy évtizedek múlva sárgult papírlapokon mutogassák az utódoknak egy modern Titanic-beszámoló autentikus túlélőjének dokumentumait. Ők pedig csodálkozva néznék, hogy kerül ide ez a régi játékszer, mert emlékeznének saját ifjúságukra, amikor már a modernkori vidámparkokban is fejjel lefelé robogtak a hullámvasutak, elképesztő meredélyek fölé lógatták az utasokat, még a halálsikoly is a torkukra fagyott, s leginkább csukott szemmel élték túl az utazást, és kiszálláskor szembesültek csak igazán önmagukkal, amikor képtelenek voltak száraz szemmel és alsóval távozni a maguk választotta pokolból. Na, de ez persze mind oly távoli hívság innen a huszonegyedik század közepesen fejlett közép-keletjéről nézve, de ennek ellenére legalább egy kicsit beindulhatna ez a kerék, mert akkor csapná kicsit a szelet a városlakóknak ebben a harmincöt fokos nyárban, ha már idehordják a pénzüket. Utóbbi persze az idősebb korosztály számára érdemleges szempont, mert a kereket rövidesen átszállítják a Szigetre, ahol szintén meglesz a harmincöt, de kit érdekel az, ott bárkit is, és a hatvanöt méter minimum hatszázötvennek tűnik majd, s a hevenyészett sátortábor zegzugában mézeskalácsszívet kapni modernkori bóknak számít. ● 13 BUDAPEST 2013 július
