Budapest, 2013. (36. évfolyam)
7. szám július - Horváth Júlia Borbála: Budapesten csapják a szelet
– Kislányom, vigyél el a vurstliba! – nyúzza Mama, harmadik napja. – Én fizetek, teszi hozzá, és a végső aduásztól várja a kívánt hatást. A gyerek válasz helyett komótosan belenéz a tükörbe (Istenem, mekkora lett, kész nő, a picike kezeivel rakosgatta még nemrég a diós sütiket tepsibe, s mekkora igyekezettel... ), most viszont a melírcsíkok miatt elégedetlen, mert szerinte valahogy nem érvényesülnek eléggé a fürdőszobai neonfényben, és mi lesz, ha éppen így látja meg valaki, ideje kimenekülni onnan. Na, de most, hogy utolsókat rúgja a tanév, lesz idő az új elképzeléseket kidolgozni. Sokszor úgy, hogy csak fekszik az ágyon, órákon át, neon ide vagy hova, a sminkje akkor is tökéletes, a hosszított pillák majd’ leragadnak, kiesik a kezéből a tablet, a fülében viszont benne marad a fejhallgató, odakint csöngetnek. Semmi. Nem reagál, nem nyújtózik, nem szól. Majd Mama megoldja, beengedi, leülteti a konyhában, szörppel kínálja, meghallgatja, legyen az bárki, egy órával később pedig kedvesen elbúcsúzik tőle. Nem érdekes. Kislányom ebédkor végre kijön a barlangjából, kicsit piszkálgat a húslevesben, bekap két salátafecnit, a fülhallgató továbbra is szilárdan a fejébe nőve, kifogyhatatlanul lüktet. Nem kell lemezt cserélni, kazettát forgatni, végtelenített üzemmódot kapcsolni, napokig képes szólni a zene, ha azt parancsolják neki. – Na, de tényleg... – próbálkozik újból Mama – de igazán, menjünk már el az óriáskerékhez, ott van az egész város, nem igaz, hogy mi nem ülünk föl rá, csak egyszer, egyetlen egyszer! – A tizenéves görbít egyet a szája szélén, tudja, mekkora hatalom van a kezében, ő dönt, ellene vagy mellette, végtelen kegyesen. Holott micsoda ötlet ez egy felnőttől! Hja, az ő gyerekkorában még nagy szám volt az ilyesmi, legalábbis az, hogy Budapest fölébe gördül a kerék, példátlan tünemény az elvarázsolt kastélyok korszakában cseperedőknek, a recsegő-ropogó hullámvasutak nyomvonalának követőinek életében. Végül Nagylány nagy nehezen belemegy a játékba (Hédi lemondta a délutáni lófrálást, mert kibékült a pasijával, Barbara pedig nem veszi fel a telefont, biztosan lemerültek mindketten), a fodrász után indulhatunk (örülhetne bárki anyja, hogy oda hajlandó volt elmenni a lánya, mert dehogyis vághat le szakszerűtlenül bárkiember fél centit a hajának a hosszából), és akkor lehet indulni Anyával kettesben, mint régen, ha már annyira akarja (milyen rég is volt neki ilyen szabad, fiatalos délutánja). Milyen cuki, hogy így kiöltözött, persze ez program neki, a fehér, átlátszó blúzát vette fel, testszínű melltartóval (fogalma sincs, hogy feketét kellett volna fölvennie, hogy minél jobban átlátszódjék); végül is rövidnadrágot is hordhatna még, így, ötven felé, ez az Anya, kár, hogy állandóan dolgoznia kell, és rohangál a konyha meg a klaviatúra között egész hétvégén. Apa persze más. Főleg, hogy alig tudni róla, két-három hetente megérkezik, illatosan, frissen borotválva, s bár pontosan utalja a pénzt, hiába tesz úgy, mintha minden rendben volna, az új ráncokat ő sem tudja kendőzni a homlokán, főleg, Budapesten csapják a szelet szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László A nyári csúcsszezon elengedhetetlen hangulati eleme a turizmus. A belvárosi utcákon furcsán hangzón vonzó idegen szót hallani, térképpel, vizesüveggel lófráló emberek bolyonganak, nézelődnek, látszik rajtuk, nem a hivatalba rohannak, és nem is onnan szalajtották őket. Ráérnek. A bennszülöttek olykor útba igazítják őket, nyelvileg talán bátrabban, mint pár évvel ezelőtt, elvégre tartani kell a lépést. Budapest legújabb látványosságának bemutatásához azonban elég az égre bökni, mert kilométerekről látszik a belváros fölé magasodó óriási kerék. A cyber-gyerekeken kívül mindenki odavan. 12 BUDAPEST 2013 július
