Budapest, 2013. (36. évfolyam)
5. szám május - NANEEE!
Podmaniczky térnek hívják azt a metróállomással sűrített forgalmú terecskét, amely a Bajcsy Zsilinszky út partján fekszik. Dísze egy kedves-pados Podmaniczkyszobor, amelynek erre felkínált felületén a legritkább esetben ülnek le a mindig siető pestiek. Amúgy is, közlekedési csomópontról van szó: a metró találkozik itt több trolijárattal, ejtőző-beszélgetős pihenésre a hely nem igazán alkalmas. Amikor berendezték, olyannak, amilyen ma is, erre persze nem gondoltak a tér ügyeiben eljárók. Ami abból is látszik, hogy néhány betonlábú méretes pad is ide telepíttetett, igaz, ezekre rá lehet fogni, hogy a trolira váró utasok kényelmére vannak itt. Ha aztán ráfogtuk és szembesítjük élő tapasztalatainkkal a ráfogást, vitán felül igaz, ülnek itt némely emberek. Csak éppen nem a trolira várnak. A pad az otthonuk. Hajléktalanok. Az alkalmatosságok közül az Arany János utcához legközelebb eső a napokban új felületet kapott. (Fáradt?) olaj borítja vastagon az ülő- és a háttámlát. Jól látszik, hogy bő sugárban, sok-sok liternyit locsoltak rá a deszkákra ebből a szivárványosan csillogó matériából. Jutott előtte, mellette belőle a flaszterre is, tócsákban áll körül mindenütt. Aki kitalálta, bölcs ember volt. Jól tudta, a nyomorultnak az az egy ruhája van, amit a testén visel. Nem fog rátelepedni a mesterségesen előidézett mocsokra. Elmegy máshová. Aztán onnan is, tovább. Leleményes a tapló, csak a maga igazát kereső városlakó, az otromba hivatal, ha arról van szó, amiről mostanában a hajléktalan-saga szól mifelénk. Megpróbálhatnánk okosan összerakni (Podmaniczky kedvéért, aki még egy egé szen másféle Budapestnek volt a vőlegénye), mennyire más most az otthonunk, mindnyájunké, mint amit századok óta elképzelünk magunknak. De nem kell mondatot mondathoz fűzve elmesélni, hol élünk. Leolvasható minden lépése a pokolba tartó menetelésnek erről az egyetlen egy padról is. A teljes történet. Ahogy elkezdtük, amilyen lett s amivé vált. Amilyen most. (B. P.) ● tot kivitelezte, a „Schlick-féle vasöntöde és gépgyár rt.” az előépítményeket (fémkapuzatokat?), a vasdíszmunkákat Árkay Sándor, a szoborelemeket pedig Zsigmondy Béla. Az van már csak hátra, hogy utánagondoljunk, mi volt az útja ennek az összesen tíz feliratos kőszeletnek, amelyeket most, a második akció során megtaláltunk a BKK Közút telepén. A rommá pusztított Erzsébet hidat 1960-ban bontották le. A Baross téri aluljárót a hatvanas évek végén kezdték építeni. E két időpont között a szocialista nagyüzem, a Kőfaragóipari Vállalat valamelyik depójában várta további sorsát. Ami aztán be is teljesedett: az összesen negyven négyzetméternyi, húsz centi vastag gránitlapból kiszabták azokat a darabokat, amelyeket a Keletinél felhasználtak. (A nyilvánvalóan ezekből a táblákból származó üres felületű szelvények teszik ki a raklapok kőhalmának nagyobbik részét.) Most pedig az immár Baross téri köveket kibontották, és beszállították az Ipacsfa utcai kőtelepre. A Budapesti Történeti Múzeum bejelentette igényét: mint a város történelmének értékes emléktárgyait, beszállíttatja gyűjteményébe a betűkkel ékes kilenc gránitszeletet. S ezzel a mi történetünknek is végérvényesen vége. ● 8 BUDAPEST 2013 május NANEEE! fotó: Sebestyén László
