Budapest, 2013. (36. évfolyam)
5. szám május - Horváth Júlia Borbála: Shakespeare CDXLIX.
Először is, lelkes civilként – annyira lelkesen, amennyire csak a legelhivatottabb rajongók képesek – komolyan vette küldetését. Az pedig nem más volt, mint Mészáros Andor (Budapest, 1900 – Melbourne, 1972) szobrászművész alkotásának (1960) élethű másolatát elkészíttetni, az annak felállításához méltó helyszínt megtalálni, a szükséges engedélyeket és a kivitelezéshez szükséges hatmillió forintot összegyűjteni. Ennyi volt az egész, miközben szűkebb őshazájáról, Szikszóról sem feledkezett meg – erről majd később. Első lépésként Shakespeare-bizottságot alapított, a nemzetközi tagság segítette tervében, ahol érte. Egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy az új szobornak Budapesten kell állnia, annak az országnak a fővárosában, melyben nem múlhat el színházi évad a The Bard of Avon, vagyis az avoni dalnok drámáinak bemutatása nélkül, akinek tiszteletére önálló fesztiválokat rendeznek, felolvasással, színi játékkal, akinek időrőlidőre kiadják idézeteit, mondatai pedig, ha nem is pontos forrásmegjelöléssel, de szállóigékké lettek. Persze, könnyű az olyanoknak, akiknek Petőfi jük, és idehaza, a művelt Keleten, saját Nyugatosaik voltak/vannak, bár a nagy elődről közülük is úgy nyilatkozik a nyílt szívű: „Shakespeare egymaga fele a teremtésnek.” Mindezek ellenére Nagy Károlynak és bizottságának mégsem volt annyira egyszerű dolga. A másolatot a szobrász fia készítette el, egyben családjával vállalta a költségek nagy részét is, az öntést a Százados úti művésztelepen végezték el, majd szállították a Dunakorzóra. Néhány korabeli elme szükségesnek vélte az elégedetlenkedést: miért éppen egy szálloda szinte-magánterületén kellett elhelyezni a szobrot, mert nincsen annak ottan levegője, körüljárhatósága, monumentalitása, s méltósága se elegendő, viszont vannak reklámlampionjai, amelyek igencsak lerontják körülötte a levegőt. Továbbá azt is sérelmezték, hogy a talapzatra a Shakespeare-fordítók, rendezők, színészek nevét miért nem arannyal vésték (annak legegyszerűbb okára nem gondolva), majd következtek a köréje font további legendák. Nagyon fontos megfejtendő kérdéssé vált a pesti polgárok körében, hogy miért éppen abban a tört pózban ábrázolják a Mestert, tán csak nem köszönetet mond a városnak, a Dunának, s az egész földkerekségnek, hogy itt lehet? Végül a szakértő hangok elültek, maradt az örvendezés, s azóta minden évben rendeznek áprilisi ünnepet az író születése napján. Így történt ez az idei megkésett tavaszon is. A résztvevők ugyanolyan meghatottsággal hódolnak, mint a legelsőn; a kihelyezett Shakespeare CDXLIX. szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Ennél ünnepélyesebb csak a CDXXXIX. volt, a legelső, tíz évvel ezelőtt. A budapesti Duna-korzón akkor is ugyanígy szaladt a szél, libbentette a sálakat és a nemzetiszínű szalagokat: piros-fehér-zöld-kék és csillagok, a szemekben is. Nagy volt a sürgölődés, trombitaszó hívta azokat, akiknek nem volt meghívójuk, köszöntő, üdvözlet, Kossuth-díjas magyar, nagykövet ausztrál, hazai- és külföldi turisták, mindannyian meghajthatták végre fejüket az egyetlen magyarországi Shakespeare-szobor előtt, melynek hasonmása az ausztráliai Ballarat városában található. Az idevezető út hosszú és odaadó volt, Nagy Károly nyugalmazott ügyész semmit sem bízott a véletlenre. 9 BUDAPEST 2013 május
