Budapest, 2012. (35. évfolyam)

3. szám március - Buza Péter: Az utolsó villásreggeli

nya, amely grémium felkért tagjai között megint csak ott találjuk gróf Lázár Kál­mánt. Akitől sokat vár a Társulat. „Szabó tanár úr”, azt követően, hogy beszámol róla: májusban sikerült felvenniük „egy kitünő ügyességű állatőrt”, arra is kitér, fontos feladattá vált magának a kertnek a célszerű kialakítását is megtervezni. Hogy pedig az sikeres lehessen: „Brehm a hamburgi, és dr. Jäger a bécsi állatker­tek igazgatói csupán az utazási költségek megtéritése mellett ajánlkoztak ide jönni, és a kert berendezését tanácsaikkal előse­giteni, valamint gróf Lázár Kálmán úr is késznek nyilatkozott e részben tevékenyen közremüködni.” A pesti állatkert 1866-ban nyitja meg ka­puit az érdeklődő közönség előtt. Majd’ ugyanekkor, 1867-ben Lázárt levelező tag­jává választja az Akadémia. Időközben féltucatnyi szakmunkája is forog már a könyvkereskedelemben: ír a vadászatról, a madarakról, emlősökről, a természet ta­nulságos jelenségeiről. Két művet is közzétesz ebben a két esz­tendőben az állatkertről is, de sajátos sze­repfelfogását, önbizalomhiányos vissza­húzódását tükrözi, hogy egyiket se teljes nevével jegyzi. Tudatos döntése, hogy in­kognitóban marad. A debütáló állatkert első kalauzának szerzője így aztán: „egy szakértő” . A másik, az ifjúságnak szánt, 1867-ben megjelent, s nem csak a pesti intézmény állományát színes kőnyomatos lapokon is bemutató másik albumában neve az első oldalon „G. L. K.” betűjelekkel szerepel. Ezekben az esztendőkben az év nagyob­bik részét rendszeresen Pesten tölti. Ide szólítja tudományos munkája, köteteinek gondozása, intézményszervezés körüli buzgólkodása, 1868-tól pedig képviselői munkája is – időközi pót-honatya –, amit nagy lelkesedéssel, de csekély hatékony­sággal lát el. Aminek egyenes következmé­nye, hogy a következő, az 1869. évi ország­gyűlési választáson csúfosan megbukik. Csalódottan vonul vissza birtokára, Ben­cencre. Egy évre rá mint Felső-Fehérmegye árvaszéki elnöke (kevés fizetséggel járó, lényegében civil megbizatás) családostul Erzsébetvárosba költözik. Csak ír, ír, már csupán ez az egyetlen szenvedélye kíséri életét, s a pénztelenség. A bencenci birtok nem ad megélhetést, különösen, hogy any­juk halála után testvéreivel kell megosz­tania. Négy évet él még, ahogy Szinnyei (Magyar írók élete és munkái) elárulja: „meghasonlott kedélylyel”. Az erdélyor ­szági örmények fővárosának lakóit 1873-74 telén himlőjárvány tizedeli. A folytonos betegségek gyengítette szervezet nem tud ellenállni a gyilkos kórnak. 1874. február 27-én adja fel végleg a küzdelmet. „...Én magam is meglátogattam ez idő­ben – idézi emlékeit Xantus az akadémiai búcsúbeszédben –, nagyon megöregedett, legalább 15 évvel idősbnek nézett ki, mint valóban volt, különben visszavonultan élt családja körében ... Mint neje beszélte, sok­szor egész éjeken át irt, s nem egyszer ta­lálta a grófné még reggel is az iróasztalnál. ... Mult évi február 14-én a hosszas éjje­lezés által kimerülve, s nyomasztó anyagi helyzetének gondjai közt, tört lélekkel ágy­ba feküdt, s 13 nap mulva február 27-én, a minden körülmények közt hüséges nejének karjai közt meghalt. Halála csendes volt, gyermekeit szólitotta, egypár barátját emli­tette, egy halk köhögés – s megszünt élni.” Még egy mondat, már az özvegy gyász­jelentéséből: „A gyermek visszatért, annak az édesanyának örök enyhetadó ölébe, me­lyet oly nagyon szeretett, s melyet annyi gonddal, annyi hévvel, annyi odaadással ápolt: a természet magához hívta kedven­czét, hogy többé azoknak se engedje visz ­sza, kiknél tán csak ő szerette jobban!...” Negyvenhét éves, amikor negyvenkét éves özvegye és hét serdülő gyermeke el­kísérik utolsó útjára. Sorsa, életműve már a 19. század végére emléknyomok nélkül tűnik el a semmibe. S bár az életmű csúcsa vélhetően a pesti állatkert ügyének haté­kony előmozdítása volt, egészen mosta­náig még a patinás intézmény gazdái sem tudták, ki is volt az az „egy szakértő” , aki ­nek a história és a közönség az első (két) illusztrált népszerűsítő kalauzt köszönheti. Világos, halál Simény Amália 1907-ben hunyt el. Végren­delete szerint holttestét Erzsébetvárosból szülőfalujába, Kelementelkére szállították, és férje exhumált porhüvelyével együtt a Simények családi kriptájába temették. Fent a dombtetőn pedig, ahonnan belátni a falut s a környező hegyeket, a Küküllő, a Hargita gazdag s változatos arcvoná­sú, gyönyörű táját, emlékjelet állíttatott kettőjüknek. Keresztje ledőlt, de az erősen csorbult, feliratos kő még tartja magát a meredek lejtő felső traktusán. Most, 2011 telén né­zett ki úgy, amilyennek az itt publikált felvétel mutatja. Kelementelke akkor, a kettős temetés évében, de sokkal előbb és azóta is szín­magyar falu. Honlapja is van, megtudha­tunk egyet s mást mostani, modernkori életéről. A honlap szerkesztőjétől, a fia­talembertől, Takács Richárd tól azt is: az 1740-es években fölépített Simény kúria végzete éppen ezekben a hónapokban látszik tragikus, de sajnálatosan megszo­kott módon beteljesedni. Egy marosvárás­helyi húsipari vállalkozás tulajdonosa – a patinás magyar, ott helybéli Petry família tagja – készül átépíteni emeletes (manzár­dos?) panzióvá. 5 BUDAPEST 2012 március Emléktáblák Bemnek, Petőfinek, Jókainak fotó: Józsa András

Next

/
Oldalképek
Tartalom