Budapest, 2012. (35. évfolyam)
2. szám február - Simplicissimus Budapestje
Mottó 2 Láttunk egy feldöntött utcai telefonfülkét. A társaskocsi lódult neki, az döntötte föl, s olyan volt, mint egy agyongázolt állat. A telefonhuzalok úgy lógtak ki belőle, mint a belek, a készülék úgy hevert ott, szétzúzva, mint holmi koponya, s a széttört üvegek, elhajlott vasak a csontokat juttatták eszünkbe. Sokan haladtak el mellette önkéntelen sóhajjal, és sokan mondták: szegény. (...) Láttunk a téli alkonyatban falusi leányokat és legényeket táncolni a sétatéren. Farsang van, s ők daloltak, táncoltak. Kitűnően mulattak. Nem kellett nekik se kivilágított terem, se zenekar, se táncrend. A jelenvolt leányok névsorában bizonyára nem akadt se Pipi, se Médi, se Buci, se Baba. Julinak, Márinak, Zsuzsinak és Bözsinek hívták őket. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ 1936. JANUÁR 28. KEDD Hommage à Kosztolányi Láttunk egy hosszú hajú, mosolygós biciklis amazont, ferde cipzáros dzsekiben, állig begombolkozva. Mintha maga tervezte ruhában járna. Tényleg ő tervezte, éppen a tizedik interjúra sietett. Láttunk egy sminket bőségesen alkalmazó, jómódúnak tűnő hölgyet, aki az eladó rosz szalló pillantásától övezve saláta-adagját addig púpozta, amíg a darabok már lehullottak a tálcára. Akkor is folytatta a munkát. Az is jár neki. Láttunk fekete ruhás koldusasszonyt, a földig gebedve. Aligha tud már a munkanap végén kiegyenesedni. A környék esküszik rá, hogy egyes egyedül dolgozik, nem kell leadnia a keresete nagy részét. Láttuk az utcaseprők menetét hajnalban, kétkerekű, hagyományos kocsikkal. Egyikük sem lecsúszott egzisztencia – egész életükben ezt csinálták. Vajon miért mondják a budapestiek, hogy piszkos a város? Amikor a külföldiek szinte sohasem? Láttunk egy új, tágas, villamosmegállót, végre, a Művészetek Palotájánál. Az Oktogonnál is kellene. Vagy úgy kellene a járatokat beállítani, hogy sohase érkezzen egyszerre kocsi két irányból? Ha sokat ritkítanak, magától beáll ez a helyzet, hát nem? Láttunk egy konzervatóriumba igyekvő boldog cigány fiatalt, hegedűtokkal a hóna alatt, operaáriát dúdolt. Ma nem lesz nehéz dolga, nem lesz matekóra. Nem mintha a zenebolond polihisztor tanárától félni kellene. Láttunk egy kétéltű autóbuszt, dugig lelkes turistákkal. Még a nagy csobbanás előtt voltak. Már megtudták, hogy ilyen busz csak Máltán és Belfastban közlekedik. Láttunk egy újjá varázsolt szépséges hidat, amelyen máris megjelentek az első graffitik. Most kellene közbelépni. Hídvédő egyletet gründolni. Hogy én? Miért pont mindig én? Láttunk biciklit, villannyal hajtottat, amint épp elment az első villanyoszlop mellett. Amiből a villanyautókat lehet tölteni. Majd. Láttunk sok boldogtalan embert, akik hiába is próbálták érzéseiket palástolni. Archaikus még mindig ez a város – alig fejlődik. Érzés-palástolás tekintetében. Láttunk egy síkideg gazdag asszonyt márkás papírtasakokkal – megint elfelejtette, hol hagyta a „második, női kocsit”. Még nem tanulta meg, hogy le kell fényképeznie a helyet. Láttunk fél évszázados állványzatot, melynek ácsolói közül már senki sem él. Láttunk erősített hangon kántáló, messzi földről jött hittérítőket. Mitől olyan biztosak benne, hogy kell a városnak az új hit? Láttunk gördeszkásokat, iskolaidő alatt. Még ma be szeretnék tanulni a jútyúbon látott figurát. Az igazolást maguk állítják elő. Láttunk koldust, aki az állította, ő Columbo hadnagy fia. Tényleg hasonlított rá. Láttunk alig őszülő idős férfit, aki a hadaró beszédű, nagy társadalomtudósra emlékeztetett. Tetszenek tudni, aki kitalálta a „proletár reneszánsz” kifejezést. Igen, igen, aki tévéelnök is volt, persze. Láttunk számtalan sebet az aszfalton – nyugdíjba küldött telefonfülkék hűlt helyét. Elgázolta őket a technikai fejlődés. Törvényben engedélyezték lebontásukat. Láttunk ikerpárt tologató meghízott szexbombát, aki irigyen méregette gyerektelen vetélytársait. Várjatok csak, hamarosan kés alá fekszem. Akkor bámuljatok. Láttunk féltucat pórázt szorongató, főiskolásnak tűnő bér-sétáltatót. Könnyebb kenyér mint a pincérség vagy a fotómodellkedés. Láttunk korcsolyázni igyekvő csitricsapatot. Nem hívták őket Julinak, Márinak, Zsuzsinak és Bözsinek. Nevük Hugi, Colos, Manci, Pisze. A papírok szerint Kíra, Csenge, Hanga, Dzseni. Wichmann kocsmája, egy párt és egy régi embléma 1987 óta van mód a földkerekség legkevésbé reklámozott kocsmájában sört inni. Csoda hogy megmaradt Budapest egyik legkisebb épülete, mindössze 12 x 15 méteres telken áll. Sohasem államosították, talán tévedésből. Annak idején Szent Jupátnak hívták, később vette fel a tulajdonos nevét. Ezt a helyet nem csak hogy nem hirdetik sehol, de cégér sincs rajta, nem is volt soha. Wichmann Tamás , mint sokan tudják még, kilencszeres világbajnok kenus – a hálátlan magyar nemzet inkább arra emlékszik, hogy annak ellenére nem tudott olimpiát nyerni, hogy huzamos ideig a világ legjobbja volt. Hírlevélíró egyszer ezt a történetet egy külföldi barátjának mesélte egy vasárnap reggel, a ház előtt, amikor nyílt az ajtó és kilépett maga a bajnok, csapzottan, koszos trikóban. A kukába vitt néhány zsákot. Ezek szerint itt lakik az emeleten! A házon van egy érdekes emléktábla is: „E helyen állt Schneider József kártyafestő műhelye. Itt készült a magyar kártya 1836-ban, amely Tell Vilmos szabadságharcának felidézésével a játékos kedvű honpolgárok nemzeti öntudatát élesztgetve, azóta is kézről kézre jár. Állíttatta a magyar kártyások nevében a Pató Pál Párt és a Magyar Talon Alapítvány a millecentenárium évében.” A táblát állító Pató Pál Párt ma is létezik, vicces ügyeire helyhiány miatt nem lehet most kitérni. Tessék a Wikipédiához fordulni. A kapun érdekes jelvény, egy farkába harapó kígyón belül egy Dávid csillag, azon belül egy egyiptomi füles kereszt, a feltámadás ősi jelképe. De ha még alaposabban megnézzük, akkor a Dávid-csillag felső sarkához egy kör csatlakozik, s abban egy indiai szvasztika jel látható, más arányú, mint később a horogkereszt. Ez volt az 1907-ben alakult Teozófiai Társaság emblémája, amely valaha itt működött. (VII. Kazinczy utca 55. Nyitva este 6-tól legalább éjfélig.) Egy igényes budapesti cégér Az utca fölé lógó fizikai és jelképi elemekkel operáló mesterség-címer mára enyhén szólva háttérbe szorult. Nem látni már a borbélyüzleteket hirdető réz korongokat – a hiány biztosan összefügg a klasszikus borbélyüzletek eltűnésével, amaz meg a borotválás kihalásával, ami meg ugye az AIDS következménye volt. Aki azonban a belvárosi Veres Pálné utca közepe táján sétálgat, bizonyára megdörgöli szemét, olyan hihetetlen dolgot lát. Egy jegyzett szobrászművész alkotta cégér? Mit tetszenek gon-32 *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA
