Budapest, 2012. (35. évfolyam)
2. szám február - Sali Emil: Hőskora a csatornázásnak is lehet...
Az 1838-as árvíz tragikus következményeivel bizonyította: ezek a műszaki rendszerek, ha hiányosak, maguk is okozói lehetnek a súlyos katasztrófának: a város pusztulásához a Dunára merőlegesen épített szabadkiömlésű elvezetők is hozzájárultak. Még ebben az évben jelent meg az első építési szabályrendelet, amely előírta, hogy a külvárosokban a házi rendszerekét legalább 18” (18 hüvelyk = 47,4 centiméter) szélességűre kell méretezni. A városban a legkisebb szélesség 24” (63,2 centiméter), a legkisebb magasság 42” (110,6 centiméter) lehetett és falazatuk vastagsága is legalább 12” (31,6 centiméter) kellett legyen. A program fontosságát bizonyítja az is, hogy 1847-ben kiadták a kérdéskört a jog nyelvén definiáló első szabályzatot is: Helyhatósági Szabály a’ szabad királyi Pest Város kebelében épitendő földalatti csatornák iránt címmel. Ebben – többek között – ezeknek a föld alatti építményeknek a birtokjogát, a hatósági feladatokat, a csatornaépítések költségviselésének módját és vállalkozásba adását is szabályozták („A’ csatorna építés árverés utján eszkö zöltetik”). Hatálybalépését követően már túlnyomórészt a Józsefvárosban, Terézvárosban és a Ferencvárosban csatornáztak (1848-ban épült a Rákóczi úti Keleti pályaudvarig terjedő szakasza, valamint a Baross utcai a József körútig). Szekrénytől a tojásig 1850 előtt négyszögletes, majd úgynevezett szekrény szelvénnyel, kőtömbökből vagy mészhabarcsba rakott kődarabokból épültek, ezeket kőlappal fedték be. Később téglaboltozatot alkalmaztak, és a csatorna fenekét élükre állított téglákkal burkolták. Az 1850-70 közötti években a szekrény és tojás közötti átmeneti alakkal, terméskőből és/vagy téglából épültek a csatornák. A tégla térhódításával aztán a csatornákat kör vagy ovális keresztmetszettel, egy-, két-, sőt háromszoros, egymással kötésben nem lévő gyűrűből falazták, kötőanyagként mészhabarcsot használtak. Az 1870-es évektől új építőanyagot, az úgynevezett románcementet is alkalmazták. Ez a technológia lehetővé tette az ekkortól szinte kizárólag tojás szelvényű, jó lefolyást biztosító, sima falú műtárgyak építését. 1890-től a beton minőségének javítása érdekében a románcementhez nagyobb szilárdságú portlandcementet is kevertek. Minimális méretnek ebben az időszakban a mai jelölés szerint 63/95 centiméteres szelvényt tekintették mind szekrény, mind tojás, mind ovális alak esetében. Az 1860-as évből származik az első hivatalos adat a hálózat hosszáról, e szerint Pesten 54, Budán 26,3 kilométernyi a kiépített hálózat. 1870-73 között a pestit jelentősen továbbfejlesztették. Három év alatt további 33,4 kilométer épült, ezek közül az egyik legjelentősebb a Duna-parton, illetve az azzal párhuzamosan 1871-ben megszületett (fő) gyűjtő a mai Belgrád rakpart – Március 15. tér – Apáczai Csere János utca nyomvonalon, valamint a Fővám tér és Deák Ferenc utca közötti 140/210 centiméteres tojás szelvényű, amely a Belváros mentén sorakozó, Dunára merőleges kitorkollások megszüntetését tette lehetővé. Az 1872. évi XXXVI. tc. hozta létre Buda és Pest szabad királyi városok, Óbuda mezőváros és a Margitsziget egyesítésével Budapestet. Az egyesítéssel létrehozott város közigazgatási területe 194,44 négyzetkilométer, népességének száma 280 ezer volt. Az egyesítést követően Budapest rendkívül gyors fejlődésnek indult, nagyszabású városrendezésbe és városépítésbe kezdtek, amelynek keretében a vezetékes vízellátás kiépítése mellett természetesen folytatódott a csatornahálózat fejlesztése is. Az egyesítést követő években nagyrészt befejezték Terézváros (VI. ker.) csatorná-20 BUDAPEST 2012 február Martin Ottó Vágópajzzsal épül a pesti Duna-parti főgyűjtő
