Budapest, 2012. (35. évfolyam)
9. szám szeptember - Buza Péter: Körjáték mindhalálig
A házat Huszár halála óta sokan birtokolták. Legnagyobb szabású átalakítása, amelyet Vidor Emil tervezett az 1910-es évek végén, rontott a legtöbbet és immár véglegesen arcvonásain. Ma követségi épület, tüzetesen nem vizsgálható, mi változott száz év alatt odabent. A szobrász egyébként életműve szerves részének tekintette különleges céllal épült villáját. Halála után néhány nappal írta meg emlékező sorait Mikszáth Kálmán róla és a Bajza utcai tuszkulánumról. Bőven idézek zárásként szövegéből, amely az épület és a művész bizalmas viszonyáról is mesél, nem csak a tragikus végről. Mikszáth búcsúja „Mosolygó arczczal, kedves töredezett magyarsággal adta fel barátainak azt a találós mesét: – Sem nem villa, sem nem ház, – sem nincs a városban, sem nincs a városon kívül. No mi az? Mindenki tudta már, hogy ez az ő műterme (...) melyet annyira szeretett emlegetni minduntalan, hogy láthatta mindenki, mekkora gyönyörűsége telik benne. (...) Huszár szívesen elmondta, hogyan jutott kedves hajlékához. – Deák Ferencz hozta nekem. Igen, a Deák-szobor segitette hozzá. Mikor e művel őt bizták meg, akkor kinn volt ideiglenes műterme a városligetben, ott dolgozgatott vidáman fütyörészve (mert mindig vig volt és fütyölt munka közben) de abban a szük teremben nem lehetett volna Deák alakját elkésziteni, tehát műteremről kellett gondoskodnia. Addig-addig törte a fejét, hol találhatna alkalmas helyet, míg egyszer azt tanácsolta neki a bizottság [a szoborbizottságról van szó – B. P.] egy tag ja: „Hát épittessen magának.” Mit? Hogy ő épittessen? Hát lehet egy ilyen vakmerő gondolatnak támadnia a művész elméjében (...) Eleinte csak mosolygott erre, de midőn a szobor-bizottság késznek ajánlkozott huszonötezer forint előleget adni, a város pedig jutányos áron engedte át az epreskerti telket, megindult a műterem épitése s egy tavaszon be is fejezték. (...) A fácskák évről-évre nőttek ott kinn (mindeniknek nevet adott a mithologiából), az eresz alatt három év előtt egy fecske fészket rakott. Minden ismerősét külön elhitta megnézni a fészket, kedélyeskedve: hogy mit épitett az ő madár-kollegája, mert a fecske is szobrász ám. S míg ez gyönyörködtette kívül, az alatt bent szaporodott a háznép. Évről-évre joban benépesült a „gyermekszoba” a földszinten. Igaz, hogy lakói kőből, agyagból voltak, de csak nekünk voltak azok kőböl, ő neki magának élni látszottak, beszéltek hozzá és ő beszélt hozzájuk. A vidor czimbora csak nevetett, mikor pirongatták, miért nem alapit családot, minek él agglegényes ridegségben egyedül? (...) A terem közepén ott áll a tündérszép Vénus, kecses idomaival, a kis Amor pajkoskodik a vállán. Balról Trefort miniszter morfondirozik. (Talán azon töpreng, nem felejtett-e ki valamit a költségvetésből?) Jobbról az öreg Pulszky gunyoros arcza bukkan elő, a tulsó szögletben a mulató betyár duhajkodik széles jó kedvében. Amott meg Deák fönséges arcza tünik elő. Hatalmas idomainak mintái szétszedve, mint egy romokban heverő kolossz. (...) Január 21-én Huszár még ott mulatott szobrai közt, késő este felment hálószobájába és nem jött vissza többé közéjük, csak harmadnapon. De már akkor ő is – szobor volt. Ott feküdt hidegen, mereven, virágokkal és koszorukkal boritva. A gyertyák kisérteties fényt vetettek. Fejénél mint egy örző szellem Deák állt s köröskörül közelebb a többi szobrok. Ők félig elevenek, emez egészen halott.” ● 13 BUDAPEST 2012 szeptember Huszár egykori műteremháza ma követségi rezidencia fotó: Sebestyén László
