Budapest, 2012. (35. évfolyam)
8. szám augusztus - KÉPREGÉNYKE 5 - Jolsvai András: Augusztus
Tényi Apolka és Herczeg Mihály édesbús történetét valaha széltében-hosszában mesélték Magyarország-szerte. Rendíthetetlen szerelmükről egykor ponyvaregények születtek, nevüket népdalok és magyar nóták tartották ébren nemzedékeken át. Kortársaik a péterkövi Rómeó és Júliaként beszéltek róluk, kalandjaikról egykor színdarab íródott és némafilm készült, és volt idő, amikor még Hollywood is felfigyelt a históriájukra. (Igaz, aztán lefigyelt róla.) Egy szó mint száz, egykoron elhíresült történet volt az övék, ám az azóta eltelt évtizedek lassan a feledés fátylát borították rá – éppen itt az ideje, hogy szétszakítsuk azt a fátylat. Péterköve büszke település a Nagyalföld meg a hegyek találkozásánál – az volt már évszázadokkal ezelőtt is. Afféle kerékkereskedőnépek voltak a péterköviek, mióta világ a világ, kerékkel kereskedtek, kocsikerékkel meg malomkerékkel, kútkerékkel és vekkerékkel, amire éppen kereslet mutatkozott. Fakerék, vaskerék, méhkerék, tűzkerék, minden volt a birtokukban. Messzi földről hozták a kerekeket és messzi földre vitték, mindig csak arra vigyáztak, hogy ne ugyanoda, ahonnan hozták. Kereskedtek mindenkivel, akinek szüksége volt a kerékre, kuruccal és labanccal, törökkel és magyarral, bunyeváccal és litvánnal, vizigóttal meg szárazföldi góttal, ameddig csak a történelem kereke ellát. Csoda-e, hogy Péterkövét megkímélték a história viharai, nem dúlta fel se a tatár, se az oszmán, se Rákóczi se Haynau, így aztán Péterköve szépen épült és gyarapodott – volna, ha nem üti fel a városban a fejét a széthúzás szelleme. De az bizony felütötte. Nem is akárhogyan. Arról nem szólnak a krónikák, mikor szakadt két részre a város, de az bizonyos, hogy két részre szakadt. Felvégre és alvégre, Péterkre és övére, katolikusokra és még katolikusabbakra, igazakra és még igazabbakra, ahogy ez már nálunk, magyaroknál szokás. A két tábor szűnni nem akaró gyűlöletben élt egymás mellett, napirenden voltak az atrocitások, kocsmai verekedések, utcai villongások. Aztán egyszer – valahol a tizenötödik század közepén – Tényi Zsigmond, a guelfek vezére a nyílt utcán odaszólt Herczeg Andrásnak, a ghibellinek első emberének:- Hallom, szomszéd, magának hiányzik egy kereke! Kerékkereskedőnek ennél nagyobb sértést nem lehet a fejéhez vágni. Herczeg András husángot ragadott, és ott, a nyílt utcán félholttá verte ellenfelét: igaz, az sem maradt adósa. Mindkét vitézt lepedőben vitték el a helyszínről – hogy aztán tűzbe-lángba boruljon az egész város, örökre kerékbe törve a fejlődés békés útját. Hogy egy Tényi csak szóba álljon is egy Herczeggel, ez évszázadokon át hihetetlen dolognak látszott Péterkövén. Aztán megérkezett Kövi Péter tisztelendő úr: a legenda szerint éppen a neve miatt helyezték Péterkövére. Akárhogy is, ő a fejébe vette, hogy ennek az áldatlan állapotnak véget vet. És ebből a célból amatőr színházi előadást szervezett a templomkertben, amelyben a helyi intelligenciának teljes létszámban részt kellett vennie, pártállásra való tekintet nélkül. Sőt, a pap – ha lúd, legyen kövér – az előadandó népszínmű-részlet főszerepeire a két szembenálló család egy-egy ifjú tagját, Tényi Apolkát és Herczeg Mihályt jelölte ki. A felháborodás első hullámát egyfajta csakazértis dac követte a városban. Afféle „nehogy már mi hátráljunk meg!” – hangulat. A fiatalok persze szigorúan csak a próbákon találkozhattak (addig csak távolról, véletlenül láthatták egymást), ahová nagyszámú véderő (családtagok, cselédek, rokonok) kísérte el őket. Ahogy véget ért a próba – a rendezői feladatot a tisztelendő úr vállalta magára, ahogy a díszlet- és jelmeztervezőit is – a szereplők köszönés nélkül sarkon fordultak és távoztak. Apolka és Mihály persze szerelmespárt játszottak a darabban, módos parasztgazdafit és cselédlányt, akik valahogy egymásba habarodnak. A játék csúcspontján Apolka ebédet visz az aratáshoz készülő Mihálynak, és közben megvallja neki szíve titkát – amit Mihály hasonló vallomással viszonoz. Na, azt a jelenetet látniuk kellett volna! Apolka és Mihály színtelen hangon mondották fel a legszerelmesebb szavakat is, miközben gondosan kerülték egymás tekintetét. „Én nem tudok maga nélkül élni” – mondotta Apolka az elemózsiáskosárnak, mintha azt mondta volna „ma még csak szerda”, miközben Mihály jól láthatóan elnyomott egy ásítást. Odalent meg feszengtek az ellentáborok. És Kövi tisztelendő úr a reverendáját tépte:- Nem jó, nem jó, még egyszer! Nem tudjátok elképzelni, hogy szerelmesek vagytok egymásba? Nekem, a papnak kell elmagyaráznom nektek, miféle érzés az a szerelem? ● Augusztus Jolsvai András 24 BUDAPEST 2012 augusztus KÉPREGÉNYKE 5
