Budapest, 2012. (35. évfolyam)
8. szám augusztus - ENTERI-ŐR - Mezei Gábor: Központi vásárcsarnok
25 BUDAPEST 2012 augusztus A Kálvin tér felől megyek a Szabadság híd felé. Nézem a Kálvin téren az új, csupaüveg irodaházakat, majd a hídhoz közel a Nagycsarnokot – mert hogy így hívjuk mi, itt lakók – és fura érzésem támad: az irodaházak sugározzák az ideiglenesség érzetét, a csarnok pedig az állandóság, a megbízható stabilitás tárgyi megjelenése. Petz Samu 1897-ben épült háza (1977 óta már védett műemlék) színes mintás klinker burkolatú pompázatos homlokzatával, Zsolnay csempe tetőivel látványos remekmű, az üvegházak mellette ügyetlen, értelmetlen kísérletek. És azon gondolkodom, vajon szükségszerű-e, hogy a nagy szupermarketek (fedett piacok) szinte mind felpumpált bódék, épületnek nem is tekinthető valamik, háznak semmiképpen. S hogy az ideiglenesség mennyire reális, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a panel Volga szállót már le is rombolták, és ugyan létezik-e olyan idióta, akinek eszébe jutna a Gellért szálló helyére irodaházat építeni? A Vámház körúti főhomlokzat természetesen a legdíszesebb, ahogyan illik, még kis gótikus áthallás is van a historizmus hangsúlya mellett. Árkádos rész elöl (de az oldalhomlokzatokon is több bejáraton lehet bemenni) a főbejárat tengelyében széles főút, hatalmas belmagasság, díszes vasszerkezet tartja a födémet. A padozat burkolata nem az eredeti már, mintás kerámia lapburkolat, nem értem, vajon miért lejt kissé balra, és mintha csúszósabb lenne a kelleténél, a lejtés bennem valami kevés bizonytalanságot kelt. Kétoldalt sorakoznak a többé-kevésbé egységes rendben megépített pavilon-szerű üzletek, még a portálfeliratok is rendben vannak, az oldalfolyosókon és a „keresztutcákon” szintén. Közönséges földi halandó persze nem a szerkezeteket, feliratokat, hanem a rendkívül színes, gazdag árukínálatot nézi, amely a zöldségeseknél a leglátványosabb. Szemét sehol, az áru szépen kirakva. Sok a külföldi, idegenforgalmi látványosság lett a csarnok, méltán. A földszint a legtágasabb (az egész alapterület 10.000 négyzetméter), ha felmegyünk a galériára, ott már kezdődik némi dzsumbuj, különösen a jobb oldalon, ahol enni lehet, finom friss sülteket, hosszú sorban a szűk folyosó-szerű galérián, ahol le is kellene ülni valahogy, magas asztaloknál. Fehér műanyag burkolatuk, fém vázuk már kopott, hiányos. A magas ülőkék újabbak, de egységes stílus már nincs. A főbejárati rész felett a Fakanál étterem tágas, bútora egyszerű, nyers deszkalapú asztalok és padok, a lábazat zöldre mázolva, jobb volna, ha jobb volna, a kockás abroszos (van az is itt) világ sem feltétlenül kell hogy igénytelen legyen. A bal oldali galérián sorakozik az elmaradhatatlan „folk art” üzletek tömege, népi maszlag és bóvli igen tekintélyes árakon, de egy szavunk sem lehet, ez minden országban így van. Mondanom sem kell, hogy a sült kolbászok, hurkák és pecsenyék iránt érthetően nagyobb az érdeklődés. A felújítás során mozgólépcsők kerültek az épületbe, a mai kor követelményeinek megfelelően, ez mindennemű konzervativizmusnak sem mond ellent! A lépcsők korlátjai többnyire az eredetiek, azt hiszem. Az alagsor a fenti mozgalmassághoz képest üres. Középen egy tágas Match, a szokásos önkiszolgáló üzlet, itt igazán nem zavaró a jelenléte. Oldalt elég sok zárt üzlet, kissé elhagyott az atmoszféra, a forgalom itt sokkal kisebb, kevesen jönnek le, holott a halasok, húsosok boltjainak választéka itt igazán nagyszerű. Tanulság: egy piac épülete is díszére válhat a városnak, talán a Lehel téri csarnok az egyetlen versenytárs, Rajk László bizarr kísérlete, amely sok vitát váltott ki annak idején, sokan még azóta sem képesek megszokni, én kedvelem – no de a Nagycsarnok igazi remekmű. ● Központi vásárcsarnok szöveg: Mezei Gábor, fotó: Sebestyén László ENTERI-ŐR
