Budapest, 2012. (35. évfolyam)
8. szám augusztus - Tillmann Hanna: A Jégbüffében
róval megkenve. Az ötlet be is vált: napi négy-ötszáz szeletet tudtak eladni. (1960-ig egyébként műanyag jégcsapok lógtak a kirakatok felett, az ablakokon pedig folyamatosan hideg, gyöngyöző víz folyt le.) Azok a felejthetetlen túrós táskák Az 1968-as új gazdasági mechanizmus – természetesen állandó kontroll mellett – többek között a hazai magánkisipar fejlesztését tűzte ki célul. A cukrászatban ezt az időszakot a növekedő kereslet kielégítése miatt a „pléháruk”, azaz a kevésbé munkaigényes kockák, szeletek készítése jellemezte, ám Szabó Pál szerint a Jégbüfé nem engedett a minőségből: – Mindig ez volt a vezérelv, még akkor is, mikor kicsit szabadabbak voltunk az árképzésben. Jöttek a vezetők, megnézegettek, hogy mi ilyen árukat adunk el, de Bori igazgató úr nem engedett be mást, csak jó minőségű anyagot. Amit ő nem evett volna meg, azt nem lehetett árusítani. Én ezt nagyon átvettem tőle, mikor odakerültem, ilyen közegben is nőttem fel. A megjelenő konkurencia arra sarkallta őket, hogy újítsanak a süteménykészletben. A Jégbüfé ekkor már a fiatalok fontos találkozási pontja volt. Az egyetemisták, amíg nem jártak kocsival, itt találkoztak. – Olyan varázsa volt a Jégbüfének, hogy akik elkerültek Magyarországról, azok, amikor visszajöttek – én ezekkel nagyon sokat beszélgettem –, mindig azt a túrós táskát keresték, amelyiknek az íze benne maradt a szájukban. De a krémesek, franciakrémesek és somlói galuskák is legendaszámba mentek. A hetvenes években a Lukács cukrászda mintájára a Jégbüfé is elkezdett havonta újítani a repertoárján. Nem új tortákat találtak ki, hanem például a sütemények töltelékét változtatták meg. – Ebben az időben voltak is erre célprémiumok. Hát ugye mindenkinek kellett a pénz, a tudománya megvolt, és akkor mindig újabb és újabb sütemények kerültek a választékba. A Jégbüfé elkezdett hát modernizálódni, annál is inkább, mert a fiatalok már nem ették meg a régivágású vajas süteményeket. Ekkorra a diákságból és egy tisztviselői rétegből álló törzsközönség már rendszeresen járt ide reggelizni. Reggel héttől finom pogácsákkal és túrós táskákkal várták őket, amihez kakaót, tejet, vagy kávét ihattak. Arra még a szabad árképzés idejében is figyeltek, hogy a presszókávé ára aránylag alacsony legyen. A fagylalt persze állandó sláger maradt: nyáron, csúcsidőben 13,5 mázsa fogyott el belőle egy nap – ez akkor 26 ezer gombócot jelentett –, de a téli fogyasztásra sem panaszkodhattak, mert az emberek még mínusz 10 fokban is elnyalogatták azt a napi 50-60 kilót... Abban az időben esténként már neonfényben úszott a város, a hetvenes években második reneszánszukat élték a fényreklámok. Az akkor divatosnak és „nyugatiasnak” gondolt – egykébként bájos otrombaságukkal is nagyon szerethető – ábrák és feliratok olyan társadalmi üzeneteket is igyekeztek közvetíteni, mint hogy ka-6 BUDAPEST 2012 augusztus forrás: Vendéglátás, 1957 Straub József A Párizsi udvar a Jégbüfével egy 1957-es képeslapon
