Budapest, 2012. (35. évfolyam)
6. szám június - Nagy Béla: Ezerarcú pincéink
ran. A Várban sétálgatva kis tábla jelzi, hogy az épület műemlék és a táblácska tanúsága szerint néhányban már a 14. században is laktak. A homlokzatra pillantva azonnal látható, hogy később emelték, de a szöveg mégis igaz: a pince középkori. Az eredeti kövekből csak az ehhez tartozók maradtak meg. A kapualjban gótikus ülőfülkék, az ablak körül reneszánsz fragmentumok, barokk kőkeret szegélyezi a földszinti nyílásokat, historizáló timpanon díszíti az emeletráépítés párkányát, és csak néhány éve épült be a tetőtere. A pince azonban már Mátyás korában is szolgált. A modern időkben a bérpaloták kényelmét szolgáló meleg víz előállításához, a főzéshez és a fűtéshez szükséges szenet, fát fogadta magába. A fűtőanyagot puttonyában lelépcsőző szenesember ma már a gyerekek riogatására sem alkalmas: a gázfűtés evolúciójával egyszerűen kipusztult a foglalkozás, mint a dinoszauruszok. A megújítható erőforrások korában – mint minden fosszilis energiahordozó – lassan már a gázfűtés is korszerűtlenné válik. Pedig a szenesember szabványteremtő tényező volt! Történt egyszer, hogy az akkor még létező Építésügyi Minisztériumban egy fiatal építész azt a feladatot kapta, hogy határozza meg az út széle és az épület közötti legnagyobb elfogadható távolságot. Hol van az a határ, amelyen túl már nem hajlandók az emberek cipekedni az autó és a ház között? Hazaérve sem hagyta nyugodni a probléma. Törte a fejét, kutakodott mindenféle kézikönyvben, enciklopédiában, hiába. Asztalánál üldögélve pillantotta meg a férfit, aki szénnel telerakott kosarával elég nagy távolságból cipelte a tüzelőt a pincébe. Kirohant és lelépte a távolságot: huszonöt-harminc méter. Ma is ezt az adatot alkalmazzák a várostervezők, pedig már réges-régen nincs szenesember... A fiatal építészt egyébként Heim Ernőnek hívták, és a harmincas években elévülhetetlen érdemeket szerzett Budapest székesfőváros városfejlesztési programjának kidolgozásában, jóval később pedig Budapest Általános Rendezési Tervének és Budapest Városrendezési Szabályzatának elkészítésében (1957–66 és 1969–1970). A „korszerű” fűtési módok elterjedésével funkciót vesztett pince sokáig várta újjászületését. De elég volt egy nemzedéknyi idő, hogy kiderüljön: ha nincs teljesen az utca szintje alatt, üzletként, műhelyként bérbe adva pénzforrás a házak felújítási költségeinek előteremtéséhez. Ahol nem így, ott is hasznosulhatott: a közüzemi közművek fejlesztői kidolgozták a „közműalagút – közműfolyosó” (KAF) rendszert, amely lehetővé teszi, hogy ezekhez a rendszerekhez a felszíni forgalom zavarása nélkül bármikor hozzá lehessen férni. A hasznos gondolat nálunk sajnos alig terjedt el: két, illetve több dudás nem fér meg egy közműfolyosóban. Nem így Párizsban vagy New Yorkban. Kényelem és komfort Budapest a szellemes megoldások fellegvára (néha). Amikor egy telek mérete lehetővé tette, hogy egy udvart keretező egyszerű beépítésnél jobban kihasználják a területet, látványosan megmutatkozott kreativitása. Az egyik legegyszerűbb lehetőség a beépítetlen sáv kialakítása. Az így születő belső „utca” csendes környezete kellemes városias életkörülményeket kínál. Ráadásul az épületek közös pinceszintje hasznosítható többletterületet biztosított. Különösen jól jött ez a belső városrészekben. Ennek a megoldásnak az egyik szép példája az Alpár Ignác tervezte Ankerház a Károly körúton, a Király utca sarkán. A palotát 1908–1910 között építették az Anker Általános Biztosítótársaság megrendelésére. Az ismert anekdota szerint, amikor Alpár felesége, Orth Antónia meglátta a már kész házat, így kiáltott fel: „Na de Ignác! Nem szégyelli magát? Mit művelt maga itt?” (Persze németül, ez volt a családi érintkezés szokásos nyelve.) 26 BUDAPEST 2012 június A Parlament, az Ország Háza a korszerű, fenntartható léghűtő-rendszer felett áll A Központi Vásárcsarnok rakparti bejárata
