Budapest, 2011. (34. évfolyam)
6. szám június - Jolsvai András: Visszajáró LXXXVII.
Nemrégiben különös telefonbeszélgetésnek voltam részese. Körülbelül így hangzott. – Halló, itt Ambrus József. A Jolsvai urat keresem. – Én vagyok, miben segíthetek? – Ön Weichner Géza dédunokája? – Igen. – Én pedig az unokája vagyok. – Ezek szerint Ön az én apám. Ez a válasz rövid gondolkodásra késztette a vonal túlvégén tartózkodó urat, de aztán megtalálta a megoldást. – Nem, én az Ön nagybátyja vagyok. Rövidesen megállapíthattuk, hogy ez az állítás felelt meg a valóságnak. Így találtunk egymásra, két rokon, az éteren át. Kiderült aztán, a beszélgetés későbbi szakaszában, hogy bár mindketten Weichner Géza leszármazottai vagyunk, Ambrus úr nagyapám bátyjának, Józsi bácsinak a fia: ő is Weichnerként született, de aztán jobbnak látta magyarosítani, mielőtt emigrált volna ősei honába, svábföldre. (Ez így nem látszik túl logikusnak, de mit tegyünk, így esett.) Negyvenöt esztendeje él Stuttgart közelében, nem csoda, hogy kisodródott a család tengelyéből. De most, hogy így egymásra találtunk (valaki elküldte neki tavalyi cikkemet a dédapámról, így kezdett keresni), ígérte, hamarosan személyesen lesz módunk köszönteni egymást. Azért, ha már így esett, faggattam erősen, mire emlékezik gyerekkorából, s ő készségesen előhordta régi idők emlékmorzsáit. Így jutottunk el a Baross utcáig: ott született, ott élt gyerekkorában az én nagybátyám. Ennek a hírnek megörültem nagyon, részben, mert eddig nem tudtam róla, részben, mert megmagyarázza, miért nyitott műhelyt Józsi bácsi a Kálvin térnél (mert így közel volt a lakásához), részben, mert egy másik Baross utcai történetre is rímelt. Nagybátyám nem emlékezett már a házszámra, csak arra, hogy ha a városközpont felől megyünk, jobb kézre az első ház, még a Szentkirályi utca előtt, amelynek összesen egy erkélye van: az volt az ő lakásuké. Remek, gondoltam, úgyis meg akartam nézni már régóta az utcában egy másik házat – a 110. számút –, ahol meg János bá tyám gyerekeskedett (ez a siófoki ág, ne vesszünk el a részletekben), hát most rendezünk egy ilyenféle visszajárást, benne lesz a Baross utca eleje meg a vége, a közbeeső részt meg átugorjuk, mint Pósalaki bácsi. Mintha két külön világban jártam volna. Az utca eleje még belelóg szinte a Kálvin-térbe: a Szabó Ervin Könyvtár előtti sétáló-és teraszrészleg egyfelől, a Mik száth tér másfelől már kezdi mutatni áldásos hatását: legalábbis a gyalogosforgalom terén. Mert házilag elég csöndes sarok ez, balkézre szinte az egész frontot a könyvtár régi-új épülete foglalja el, jobbra pedig két hivatali épület (az első a közlekedési vállalat – igaz, annak aljában pompás munkaruhabolt páváskodik –, a második a Természettudományi Múzeum hivatala), mellette egy, a vöröskereszt címerével díszített, de ez idő szerint magánlakásokat magában foglaló ház következik, majd – immár a sarkon – a család hajdani otthona: el nem téveszthető, égen-földön nincs több erkély a környéken. Csöndes, pusztulóban lévő egykori polgári bérház ez, a sötét utcai portálok egy tönkrement bútorbolt üzenetét hozzák, a falon lévő márványtábla pedig arról tájékoztat, hogy itt élt (és alkotott) Szőnyi István 1930 és 1947 között. Innen, az utcáról nem tűnik úgy, hogy műteremben végződne a harmadik emelet, de nem lennék meglepve, ha úgy volna mégis. Bejutnom ugyan nem sikerül, mégis valahogy magaménak érzem mostantól ezt a vidéket. Ahogy az utca végét is. Négy trolimegálló az egész, mégis, mintha évtizedek és kontinensek választanák el egymástól a két helyet. Mások az emberek, a feliratok, az illatok, mások a színek, mások a hangok, és más az élet ritmusa: a két rokon, kiknek nyomában járunk, egyidős lehet, mindketten a harmincas években éltek itt kisgyerekként, s bár már akkor is volt különbség a huszonegy meg a száztíz között, az egyik világ a másiknak folytatása: szerényebb, visszafogottabb, külvárosibb folytatás, de folytatás. Most úgy tűnik, nincs, nem is lehet itt átjárás. (Jelzem, a négy megálló alatt teljesen kicserélődött a trolibusz közönsége is.) Itt, a végeken, a Kálvária tér közelében, a panel és a slum határán a végső lepusztulás és az örök élniakarás ad különös randevút egymásnak. Kíváncsi vagyok, mikor éri utol az utca eleje a végét. Vagy a vége az elejét. ● sárkányok mutatják, melyek száztíz évvel ezelőtt a dunai rakpartot őrizték a mai Széchenyi téren. A tervek szerint a belépőjegyek vásárlásánál lehetőség lesz a teljes park bejárására az eddigi látnivalókkal – és együtt a Varázshegy megtekintésével. Az Állatkert másfél évtizede tartó megújulásának utolsó lépése és egyben koronája lesz az Európában egyedülálló látványosságnak a létrehozása. Ezzel a kert minden négyzetméterét visszaadták a látogatóknak és az állatoknak. De az álmok itt még nem érnek véget. Budapest főpolgármesterének friss bejelentése szerint a Vidámpark hathektárnyi területét a közeljövőben megkaphatja a Fővárosi Állat- és Növénykert. Lehet újra tervezni! ● 12 BUDAPEST 2011 június Visszajáró LXXXVII. Jolsvai András fotó: Csontó Sándor A főigazgató a megszelidített vassárkánnyal
