Budapest, 2011. (34. évfolyam)
3. szám március - Buza Péter: Buda legendája
ben (erre ugyancsak találunk adatokat a szakirodalomban). Elsősorban a Vörös Dinkára gondolunk. „Dinka, piros. – írja Gö rög – Syrmiumból [Szerémség], a Kárlovitzi hegyekről való, a hol czervena Dinka nevet adtak neki. Enni s tartani is jó. Ebből szűrik a jóféle Kárlovitzi rózsa-színű vagy Kástélyos (Schiller) ... nevű bort.” A budai szőlőiskola 1844-ben kelt „Lajstroma” is megemlékezik erről a fajtáról. „Buda vidékén termesztették a kék dinkát, későn érő, sötétkék bogyós ... Esztergom vidékén volt különösen elterjedt a vörös dinka, fürtje közepes, laza, bogyói közepesen nagyok, jó borszőlő is – de főleg csemege.” És másutt: „Vörös dinka. Sűrű szemű, fürtje nagy, szeme tömött, jókor érik, édes, kellemes, bőven terem, magában is jeles, tartós bort ad.” Minden esetre Görög a Kék Dinkát kapcsolja Budához: az pedig – más forrás elárulja – borászati szempontból nem éppen szerencsés fajtaváltozat, ellentétben a kiválóan alkalmas Vörössel. Utóbbi – és egyébként maga a Dinka – szintén ősi szőlőfajtánk, a Kékfrankosról azonban ugyanez nem mondható el. Magyarországi meghonosításáról szinte semmit sem tudunk. A szakírók véleménye (egy-két kivételtől eltekintve) csak abban egyezik meg, hogy valószínűleg a 19. században történhetett. A horvátországi Lemberg nevű település a fajta eredeti névadója. Blauer Lemberger, Blauer Limberger, Blau frankisch Frankovka, Moravka a hasonnevei. Németországban kizárólag Württemberg tartományban termesztik – Stomberg, Entztal környékén –, de ott is csak a 19. század közepétől. Innen terjedhetett át az osztrák tartományokba, ahonnan aztán tovább vándorolt hozzánk. Néhányan – még ma is, olykor a népszerű szakkönyvek is – a Nagyburgundival azonosítják. Tévesen: az egy másik fajta, illetve fajtacsoport, de bizonyíthatóan francia eredetű (Burgundiai gamay, Gamay Noir, Pinot noir). A Kékfrankos neve – noha van olyan álláspont, ez is francia – nem erre a származásra utal. Vélhetően inkább a borok középkorban szokásos osztályázására, amely a jót, sikereset Frank-bornak, a rosz szakat (nagyobb dicsőségünkre) Heunische (Hunn) bornak mondta. A Kékfrankos mély tónusú, savhangsúlyos, nem túl intenzív illatú bort ad. Cserzőanyag-tartalma nagyobb a Kadarkáénál, közepes testű, meggyes-gyümölcsös karakterű. „Beszélgetősnek” minősíti ezt is a modern irodalom, s a paprikás ételekhez ajánlja. Bizonyos fokig tehát „testvérek” a fajták, ha nem is genetikai állományukat, de használati-gasztronómai jellegzetességeiket tekintve. Amit bizonyos tekintetben alátámaszt a tény, hogy Kozma Pál , a fajtanemesítés modern kori klasszikusa 1951-ben a Kékfrankos és a Kadarka keresztezéséből állította elő „CS. 162” jelű új szőlőjét. Erről azt mondja az irodalom, hogy bora fűszeres zamatú, s ez a karakter harmonikusan vegyül a Kékfrankos gyümölcsösségével. Ez utóbbi egészen sötét, szinte fekete színű bort ad. Közelebb áll a bíborlilához, mint a vöröshöz. Egyetlen korai adatot ismerünk a budai bor színéről. Görög Demeter hasonlítja a gránátéhoz. E féldrágakő vöröse: lilás, barnás, mély. A kadarka viszont világosvörös, rubinra emlékeztet (az ékszerész szakma a rubin színét galambvér-vörösnek is mondja). Ami mindebből adódik: az elhíresült budai vörösborban egészen biztosan volt Csóka. És talán, de főleg a 19. század közepétől a szintén festő hatású, a savtartalmat 4 BUDAPEST 2011 március A Tabánt járják be a hegybíró vezényletével a hegy levét ünneplők (19. század vége)
