Budapest, 2011. (34. évfolyam)
3. szám március - Buza Péter: Buda legendája
gazdagító, a szállíthatóságot segítő Kékfrankos is. 1844-ben a budai lajstrom csupa jót ír róla: „Fürtje középszerű, szeme jókora, igen édes, tele fűszerrel, igen termékeny s idején érő, nem csak jeles asztali, hanem finom bornak is alkalmatos szőlő.” Legyen hatvan-hetven százalék Ha összegezzük az eddigieket – és nem térünk ki más kékszőlő-fajtákra, amelyek egészen biztosan csak a 19. század utolsó harmadától kezdtek elterjedni a budai borvidéken (Oportó, a burgundiak, a filoxéra után a veszélyessége miatt később betiltott, direkttermő Otelló) –, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a budai vörös dicsőségének kétszáz esztendejében igen nagy valószínűséggel sokáig a Kadarka és a Csóka, az 1860-as évektől pedig a Kadarka, a Csóka és a Kékfrankos cuvée-je volt. Az arányokról egyetlen adatot ismerünk, az a 19. század hatvanas éveiből való és a Budai Vörös egyik változatáról, a Promontori Veresről mondja: hetven százaléka Kadarka, harminc százaléka Csóka. Nem gondoljuk, hogy ez az arány alapvetően megváltozott volna a szőlőket kipusztító, a nyolcvanas évekre háborút nyert szőlőgyökértetű győzelme előtt. Csak annyi történhetett, hogy nagyjából másfél évszázada a Csóka körülbelül harminc százalékából egyre nagyobb részt szakított ki magának a Kékfrankos, s talán a Kadarka hetvenjéből is „átvállalt” valamennyit. De soha se annyit, hogy ennek a budai „hungaricum” italnak legfőbb és vonzó karakterjegyét, jellegadó fűszerességét háttérbe szorítsa. A végkövetkeztetés: az újjászülető budai veresborban a Kadarka aránya nem csökkenhet hatvan százalék alá, sőt! s a másik két összetevőt illetően szorgos kóstolással lehet majd aztán kimondani, melyikből mennyi kell ahhoz, hogy a végén mindent tudjon, amit tudnia kell. A Kadarka Kör – a Kézműves Borok Háza és a Corvinus Egyetemhez tartozó Soós István Borászati Szakiskola boraival – idén februárban meg is kezdte a a házasított minták értékelését. A kóstolás során a legkedvesebbnek, a megkívánt összhatásnak legmegfelelőbbnek a 4. számú minta bizonyult, amelyben a Kadarka, Kékfrankos, Csóka aránya: 60-30-10 százalék. De nyilvánvalóan nem ez az utolsó szó, amit ebben az ügyben ki lehet mondani. És azt nem is a Kadarka Körnek kell kimondania, hanem azoknak, akik megteremtik majd az újjászülető különlegesség telepítési-termesztési hátterét a budai borvidék dűlőiben. Erre nézvést szintén megtörténtek az első lépések. Telepítés a Várhegyen, Budafokon Tavaly késő ősszel a FŐKERT a budafoki szakiskola hozzáértő segítségével és – ami a szőlőt illeti – Szentesi József alanyaival, kis részben Kadarkát, nagyobb részben Kékfrankost telepített egy valamivel több mint fél hektárnyi területre a Várhegy nyugati lejtőjén, a Szent György tér alatt. Körülkerítése remélhetőleg megoldja majd azokat a gondokat, amelyek a közterületi státusból adódóan ma még kérdésessé teszik, lesz-e itt ép növényi állomány s még termés is. De ha sikerül kézben tartani a terület és tőkesorainak sorsát, arra mindenképpen alkalmas lesz ez a telepítés, hogy mintegy történelmi kertként, kirakatként mutassa meg a Várnegyed vendégeinek a valamikori vörösbor termesztésének hagyományos kultúráját, és színpadot kínálhat azoknak az eseményeknek is, amelyek jeles napokként, hetekként a borhoz és Budapesthez kapcsolódnak. Közben arról is megkezdődtek az egyeztetések, hogy a Költő utcai Jókai-kertben – amelynek most számos gazdája, kezelője és tulajdonosa van, és ez egyáltalán nem könnyíti meg a szervezkedők dolgát – újra legyen szőlő. Aminthogy volt, évtizedeken át, a természetbe és a kastélyosba belehabarodott prózaköltő keze alatt 1860 és 1900 között. Feljegyzései, a szőlészetről, borászatról, a gyümölcsös szakszerű gondozásáról szóló munkái nyomán pontosan tudjuk: kedvence a siller volt. S azt is, hogy a Kadarka természeténél fogva a leginkább éppen ennek az elkészítésére alkalmas. Jókai Mór svábhegyi, orbánhegyi és kútvölgyi, összesen hat holdnyi szőlőbirtokának állományát összeírva úgy tűnik, szinte kizárólag ez a fajta volt a kékszőlője. 5 BUDAPEST 2011 március Jókai Költő utcai majorháza pincéje előtt (1898) forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum Címkék a régmúlt időkből
