Budapest, 2011. (34. évfolyam)
11. szám november - Rokob Tibor: Föld alatti emlékhely?
A templomépítő bizottmány 1921-ben alakult meg. A koncepció lényege az volt, hogy ha a bizottmány vezetésével összegyűlik a szükséges pénz egyharmad része, akkor főváros mint kegyúr engedélyt ad az építkezéshez, s költségek egyharmadát maga állja. A maradék pénzt pedig a hívők közadakozásából kell fedezni. A Regnum Marianum Közösség rendfőnöke, a későbbi székesfehérvári püspök, a templom első plébánosa, Schvoy Lajos minden követ megmozgatott, hogy előteremtse az építkezés fedezetét. Az ügy érdekében többször járt külföldön. Jelentős segítséget sikerült szereznie az Amerikában élő magyarságtól. De ami összejött, mégsem lett elég. A nem mindennapi megbízatást elnyerő építész, a harmincas éveinek végét taposó Kotsis Iván tervében szereplő tornyot – éppen a pénzhiányra hivatkozva – végül nem is építették meg. Így legmagasabb pontja a 20 méteres átmérőjű, és 25 méteres magasságú kupola volt, amelyet a Szent Korona műkőből készített mása díszített. A négy év alatt felhúzott templom alapkőletételére 1926-ban került sor, felszentelését 1931 szeptemberében végezte el Seré di Jusztinián hercegprímás. A Regnum Marianum egykori helyét gyakran keverik az 1956-ban ledöntött Sztálin szobor helyével, de erről szó sincs. A közbeszédben „második Bazilikának” is nevezett templom bejáratát rejtő boltíves előcsarnokhoz 22 lépcső vezetett. A lépcsőkön letóduló tömeg pontosan a Damjanich utcával szemben találta magát. A teljes területén altemplommal megépített, centrális elrendezésű épület szélessége mindössze 22 méter volt, ám csaknem 65 méter mélyen nyúlt be a Városliget fái közé. 1931-től az egyházellenes politikai erők hatalomra jutásáig jelentős hitéleti központ volt. Ünnepeken, körmeneteken minden közeli iskola részt vett az itteni szertartásokon, szokásosan hatalmas tömeg gyűlt össze, sokan látogatták az istentiszteleteket is. Ezért a neki rendelt mindössze két évtized is elég volt ahhoz, hogy szimbólummá, jelképpé váljék, ami semmiképpen nem tetszett az új hatalomnak. A Felvonulási tér kialakításának ötlete kapóra jött a pártnak, hogy nyom nélkül eltűntesse a föld színéről a templomot. Szemtanúk még jól emlékeznek az 1951. szeptember 23-án indult bontás előtti utolsó misére, amikor a hatóság bejelentette, mi fog történni a Házzal. Ekkorra már minden szakrális tárgyat eltávolítottak, még a padok sem voltak a helyükön. Jellemző a korszakra, hogy a különböző plébániák nem nagyon merték befogadni a szükségtelenné vált berendezéseket. Féltek, hogy bajuk lehet a „regnumos” emlékekből. A padok nagy része a Szondi utcai Szent Család Plébániatemplomba került, de jutott belőlük a Róna utcai Postás pálya lelátójára is. A Regnum kisharangja ma a dióspusztai Szent Mihály Kápolnában szolgál. Talán a biztos kudarc tudatában, de nem volt túl nagy tiltakozás az egyház részéről sem. Hamvas Endre püspök tár gyalt ugyan a bontási munkákat felügyelő Marosán Györggyel , de hiába. Először Kotsis Ivánt kérték fel, hogy készítsen bontási tervet, de ő nagy bátorságról téve tanúbizonyságot, elutasította a feladatot. Ezután a kivezényelt munkások, a hívők élőláncától körülvéve, csákányokkal estek neki a hatalmas épületnek, s miután alig jutottak valamire, rövid időre le is állt munka. Néhány hét múlva azonban 13 BUDAPEST 2011 november
