Budapest, 2011. (34. évfolyam)
11. szám november - Zappe László: Café Budapest
Ez utóbbiban a tárlat alkotói bemutatják a dualizmus idején a Duna-parton létrejött, egyes elemeiben ma is látható hatalmas „éléskamrát”: itt épült fel a vágóhíd, számos malom, a közraktárak és a Nagyvásárcsarnok. A harmadik tematikus elem azt mutatja be, hogyan használták – sajátították ki – különböző történelmi korokban a Millenniumi emlékmű szimbolikus terét. Két fontos eseményt választanak ki az alkotók a sokból, az egyik a Horthy-korszak egyik emblematikus eseménye, az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus, a másik pedig az 1919-es első szabad május elseje, amikor vörös drapériával fedték a szobrokat. Fotók, korabeli visszaemlékezések vezetnek vissza a felidézett korokba. Egy képernyőn pedig feltűnik számos más esemény, az 1957-es május elseje ugyanúgy, mint az utóbbi évtizedek MIÉP nagygyűlései és melegfelvonulásai. Sikerül jól lavírozni a nemzeti és fővárosi történet között is, a kiállítás nem válik a magyar történelem zanzásított felmondásává, hanem egy város históriáját ismerjük meg belőle, ahol – adott esetben – a nemzet egésze szempontjából is meghatározó események történnek. Így például a tárlat 1848-49 esetében a Lánchíd felrobbantása körüli történetet meséli el a legrészletesebben, korabeli festményekkel illusztrálva, fűszerezve a Hentzi vezényelte pusztítást, s a végére hagyva a pesti Duna-partot szétlövető tábornok emlékezetét. A sarokban természetesen ott van a nyomdagép is, talán épp az, amelyiken a 12 pontot kinyomtatták. A most lebontott tárlat – érthető és védhető módon – elsősorban a dualizmus korára figyelt. A rendszerváltás utáni években újdonságnak számított, hogy a város egykori, korábban nem eleget hangsúlyozott nagyságát emelte ki. Azóta megváltozott kicsit a közérdeklődés, a 20. század, a félmúlt sokkal inkább érdekes – vélik a kurátorok. Ám nem lovagolják meg a ma divatos retróhullámot. A kiállítás nagyon visszafogottan és rétegzetten tudósít erről az időről. A szovjet megszállást például egy korabeli propagandafestménnyel illusztrálja, melyet egy, a maga korában ismert egyházi festő alkotott. Kompozíciójában nem is tudott elszakadni korábbi munkáitól. A hatvanas évekről sem eszpresszóbelső tudósít, hanem bemutatják Pátzay Pál Kádár mellszobrát. Amely a köztudottan puritán, a személyi kultusztól irtózó első titkárról alkotott képpel támaszt a nézőben intellektuális feszültséget. A Duna – szimbolikusan és valóságosan – is összeköti a különböző korokat. Megjelenik a grafikai arculatban, sokszor utal rá a tárlat, sőt felvonultatja azokat a tárgyakat is, melyeket a folyam őrzött meg számunkra, mint például az oroszlán alakú vízöntő edényt a 13. századból, vagy egy összecsavart középkori sodronyinget. Végigível az egész téren a szép, visz szafogott design. A minden korszakhoz mellékelt térképek jól szemléltetik a város növekedését. A holokauszt egyelőre csak egyetlen pillanat erejéig jelenik meg, méghozzá a Goldberger családról szóló részben. Bár a kiállítás alkotói elárulják: folynak a tárgyalások, hogy a Margit hídnál előkerült tömegsírból – ha bebizonyosodik, hogy a vészkorszak áldozatait rejtette – bemutatnak még majd néhány tárgyat. A kiállítás a rendszerváltással ér véget. Az utolsó darab, amely mintegy búcsúztat bennünket, a Fidesznek az 1990-es választási kampányban használt zászlaja. A kiállítás alkotói felvetésünkre tiltakoznak: nincs politikai üzenete a választásnak, a többi párt plakátjait, szórólapjai is megtalálhatóak a tárlókban. De zászlót csak a Fiatal Demokratáktól őriz a gyűjtemény. ● A színházakból nézve nem sikerült valami jól az új fesztiválvezetőség bemutatkozása. Pedig az új elnevezés, Café Budapest kétségkívül jobban hangzik, mint a régi, a tényszerű őszi fesztivál (rövidítve BŐF). Csak éppen nem maradt idő a bevezetésére. Ha nem vagyok elég éber, alighanem magam is lemaradtam volna az igényes programsorozatról, amelyet többnyire negyed, legfeljebb fél házak mellett játszottak (kivétel a Szikra, ahová annyi széket raktak be, ahányan érkeztünk). A fesztivál színházi programjának ugyanis a legfőbb baja a közönség érdektelensége volt. Igaz, október a színházak évadkezdésének a hónapja, ma már ötven-hatvan Café Budapest Zappe László 10 BUDAPEST 2011 november
