Budapest, 2011. (34. évfolyam)
10. szám október - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Eszpresszók Budapesten III.
A koalíciós évek Budapestjén az ostrom utáni hónapokban nyomban kiújult a vendégekért folyó vetélkedés a kávéházak és az eszpresszók között. A helyzet azonban csak fenntartásokkal hasonlítható a háború előttihez. A harmincas évek végétől felszínre bukó modernizációs konfliktus főbb erővonalai újra fölfeszültek, ám a küzdelem pillanatnyi állását nagyban befolyásolta és torzította a vendéglátó- és szórakoztatóipar egészére nehezedő hatósági nyomás. Vegyük kézbe mondjuk a kommunista irányítás alatt álló Szabadság című napilap 1945. október 16-iki számát. Az első oldal névtelen glosszaírója emígy füstölög: „A lokálok és espresszók – enyhén szólva – időszerűtlenségét és felszámolását mi már sokszor követeltük, amikor [azokat] sokan mint a béke visszavarázsolóit, mint a város feléledésének tünetét vették védelmükbe. Mi már akkor megírtuk, hogy a Belváros ingyenélő spekulánsainak és feketézőinek »békevarázslatát« a legcinikusabb kihívásnak tartjuk az újjáépítés nélkülöző hőseivel, a kenyérért sorban álló asszonyokkal szemben. A belügyminiszter [Erdei Ferenc – Z. Gy.] a múlt héten elrendelte a lokálok, most pedig az espresszók bezárását és készleteik igénybe vételét a dolgozók részére. Alig jelent meg a rendelet, az espresszók máris »kávéházzá« alakultak át. Hát nem oda Buda! Sőt, nem oda Belváros!” A belügyi tárca ismeretesen kezdettől kommunista kézben volt, csakúgy, mint a nyomdai lehetőségek és alapanyagok túlnyomó többsége. A sajtó hasábjain űzött folyamatos nyomáson túl a szovjet hadsereg jelenlétét maga mögött tudó rendőrség emberei látványos razziáikkal szakadatlanul zaklatták e helyek közönségét és tulajdonosait. Forma szerint a feketézők, vagyis az illegális áru- és valutakereskedelmet folytatók ellen küzdöttek, ám propagandájukban rendre kihasználták a nyelvi egybeesés által véletlen az ölükbe pottyant lehetőséget. Hisz a szó puszta leírásával kollektív megvetésben részesíthették a kávéivókat, akik az eszpresszókban és a kávéházakban kétségkívül ugyancsak feketéztek, még akkor is, ha gyenge pótkávéikban sokszor egy szem koffein sem volt. (Tanulságos megtekintenünk azt az 1944. októberi nyilas, majd pár hónapra rá azt az 1945 tavaszán készült kommunista híradós propagandafilm-részletet, amelyek egyként a korzón sétálókat és kávézókat pocskondiázzák. Amaz zsidóellenes, emez polgárellenes retorikával szidja a kávéházat, hangsúlyaik, dramaturgiájuk egybeesése hátborzongató.) Az idézett részlet azonban rávilágít a korszak egy másik fontos sajátosságára, a kávéházak és az eszpresszók funkcióinak közeledésére is. A gazdaságinak álcázott rendeletek mindegyre kísérletet tettek a két intézménytípus hol együttes ellehetetlenítésére, hol egymás elleni kijátszására. A természetes gazdasági kényszerek mellett ez volt az oka a nevek folytonos cseréjének. Nem véletlen, hogy az üzletek egy részét felsoroló telefonkönyvek megfelelő címszavai – a kávéház és az eszpresszó – folyton egymásra is utaltak, miközben az eszpresszók egy részét gyakorta még mindig a kávémérések közé tették. Évenkénti és mindig hiányos jelzései ezek csupán egy roppant mozgalmas átalakulásnak, amely az 1949-1950-es államosítások küszöbére érve egyértelműen a kávéházak visszaszorulását eredményezte az eszpresszókkal szemben. Az 1947-es budapesti telefonkönyv 20 kávémérés és 13 eszpresszó mellett még 81 kávéházat sorol fel. Az adatok bizonyosan hiányosak, hiszen például a kávés ipartestület egy 1947 eleji jelentésében még 116 kávéház létéről tudósít. Bizonyosan jóval több eszpresszó volt már ekkor is, csak nyilvános telefon nélkül. 1948-ban is még csak 29 eszpresszót és 28 kávémérést sorol fel a telefonkönyv 72 kávéház mellett. Az 1949-es azonban már 71-et nevez meg (s 27 kávémérést, 52 kávéházat). Ha ezek a számok, ismétlem, nem megbízhatóak is, a fordulat tényéről azért híven tudósítanak. A listák ráadásul a kávéházak közt tartanak nyilván olyan nagymúltú helyeket – így a Japánt, a New Yorkot, a Centralt vagy a Hadikot –, amelyekről tudjuk, hogy 1947 óta már eszpresszóként (is) működtek, vagy az Adlont, a My Deart és a Rosemaryt, amelyek korábban éveken át eszpresszók voltak, „taktikai” kávéházak lehettek tehát csupán a listára való felkerülés napjaiban. Az államosítások 1950 végére befejeződtek. Fontos tudni róluk, hogy egyformán sújtották a megmaradt és az újonnan alakult – mert ilyenek is voltak! – kávéházakat, a régi és az újabb alapítású eszpresszókat valamint a kávéméréseket is, miként a vendéglátóipar minden még magánkézen maradt üzletét. 34 BUDAPEST 2011 október ÖRÖKKÁVÉ Feketéző razzia 1946-ban forrás: MNM Történeti Fényképtár – fotó: Békés András Eszpresszók Budapesten III. (1948-1956) Zeke Gyula
