Budapest, 2011. (34. évfolyam)
10. szám október - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Eszpresszók Budapesten III.
Egyelőre nem tudjuk megmondani, mikor és milyen szinten született meg az egyeduralomra jutott kommunista vezetésben a döntés, amely a kávéházat a megvetett polgári múlt szimbólumaként halálra ítélte, a munkásosztály otthonává formálni kívánt eszpresszónak pedig jövőt adott. Tény viszont, hogy a meglepő gyorsasággal kiépített és mindegyre bővülő hálózat üzleteinek mind nagyobb hányadát adták az újonnan nyitott helyek. Volt ugyan néhány egykori nagykávéház, amely eszpresszóvá alakítva működhetett tovább, így a Bodó Vidám, a Simplon Szimpla, a Valéria Imbisz néven, vagy a Lánchíd kávéház lebombázott romjainak tövébe települt hasonnevű eszpresszó. Akadtak olyan háború előttiek – a valahai Palermo kávéház egy kisebb, utcai térrészébe települt Brasil, a Gong, a Mocca, vagy a Pik-Ász –, amelyek a saját nevükön nyitottak ki továbbra is, és olyanok, amelyek megúszták egy névváltoztatással. Mándy egykori törzshelye, a Darling Tünde néven működött tovább, Nagy Lajos utolsó törzshelye, a Lux az átlátszó Fény nevet kapta, a már szóba került Rosemary pedig Rozmaringgá vedlett át. Ám a területi alapon megszervezett vendéglátóipari vállalatok alá rendelt eszpresszók nem csupán nevet, de a diktatúra szellemének megfelelően számot is kaptak, amelynek első (vagy első és második) tagja a kerületet, utótagjai az üzletet jelölték. Az 1956-os telefonkönyv 94 eszpresszót sorol fel, valamint a terek és funkciók újfajta homogenizációjának jegyében velük együtt további 98 cukrászdát. Nem indokolatlanul, tegyük hozzá, hiszen a két intézmény belsői sokszor a megszólalásig hasonlítottak egymásra, ugyanolyan kávégépek álltak a szabványosított pultokon, és a szolgáltatásaik egyformák voltak, vagy igen közel álltak egymáshoz. A cukrászdák ugyan korábban zártak, de eltűnt egy háború előtti fontos különbség: a szocialista korszak cukrászdáiban ugyanúgy lehetett dohányozni, mint az eszpresz szókban, amelyek számos esetben épp úgy tartottak süteményeket, mint a cukrászdák egyes alkoholos italokat. Velük és vagy tizenöt, részben étteremként meghagyott kávéházzal lépett Budapest népe a forradalomba, melynek leverése a város számos pontján az 1945-ös ostromhoz hasonló pusztítással járt. Az 1949-ben sportszerraktárrá tett és 1954-ben Vas Zol tán közbenjárására újranyitott New Yorkot például hónapokra újra be kellett zárni a szükséges felújítások miatt. A magyar irodalom nagy nemzedékeinek korelnöke, a mintegy hét évtizedet átszivarozó Heltai Jenő (1871–1957) nem csupán a város civil szentélyének 1949-es bezárását, majd az 1954-es újranyitást tehette emlékezetessé szép és fontos esszéivel, de megérhette még ezt az 1957 eleji második újranyitást is. Az 1949-1950-es államosítások tehát hatalmi erőszakkal döntötték el a kávéház és az eszpresszó közti modernizációs vetélkedést. Soha nem tudhatjuk meg, mivé fejlődött volna a hagyományos budapesti nagykávéház, valamint a magánkézben, természetes körülmények között fejlődő eszpresszók viszonya, ha az ország elkerülhette volna a kommunista diktatúra elhúzódó évtizedeit. Valószínűsíthető azonban, hogy valamiféle együttélés alakult volna ki köztük, miközben persze mind a kettő át is alakult és változott volna az évtizedek során az új kihívások hatására. Talán úgy vagy legalábbis hasonló módon, mint ahogyan ez Bécsben történt és történik. S ha ezt soha nem tudhatjuk is meg, örülhetünk azért annak, ami mégiscsak megtörtént velünk Budapest régebbi és új eszpresszóiban. Ha az egykori tábor országainak párhuzamos évtizedeire nézünk, mindezt cseppet sem tekinthetjük természetesnek. ● Hibaigazítás: A sorozat előző cikke két képének (32. o.) forrása helyesen: MNM Történeti Fényképtár 35 BUDAPEST 2011 október A Continental eszpresszó a Dohány utcában 1950-ben Valahol a körúton az ötvenes években forrás: BTM Kiscelli Múzeum forrás: MKVM
