Budapest, 2011. (34. évfolyam)

10. szám október - Gács János: Géptörténet a Király utcában

nagy jelentőségű műszaki alkotások so­rát hozva létre. Minden bizonnyal része volt a Vulkán Gépgyár RT. öt szabadalmazott malom­­illetve gépipari találmányának megalkotá­sában is, azonban ez a dokumentumokból nem derül ki, mivel a 20. század elején, ha cég volt a szabadalom tulajdonosa, nem tüntették fel az alkotókat. (Ma ez termé­szetesen nem így van.) A „Vulkán” név olyan jól hangzott a szerszámgépek piacán, hogy a cég még azt sem tartotta szükségesnek, hogy védjegy­ként oltalmaztassa (legalábbis nem leltem ennek nyomát a korabeli, kissé nehezen áttekinthető dokumentumok között), úgy látszik bíztak benne, hogy gyártmányaik másolásával senki sem mer (vagy képes) megpróbálkozni. A budapesti gyárat ugyan felszámolták az 1930-as gazdasági válság következtében, a Vulkán, (Vulkan, Vulcano) név azonban ma is fogalom a szerszámgépek körében. A jelvénygyár orsós présgépei a jel­vénygyártás első két műveletének elvég­zésére szolgáltak: a rézlemez alapanyag­ba ezekkel sajtolták bele az úgynevezett verőtövekkel az ábrát, majd a megfelelő alakú kivágószerszámot erősítve a présbe: kivágták a lemezből. (A családi történet szerint a gépek beszerzése előtt az alapí­tó – a nagyapa – és segédei darabonként, lombfűrésszel vágták ki a jelvényeket a rézlemezből.) Ezt a műveletet még legalább két mun­kafázis követi: a préselés során keletkező parányi fémrekeszek zománcfestékkel való kitöltése, ami igen aprólékos munka, és a tű felforrasztása. A klasszikus tűzzománc­technikánál még kemencében való hőke­zelésre vagy gázpisztolyra is szükség van. A présgépek beszerzésének históriája is igen érdekes, és rávilágít az előző szá­zadforduló ipartámogatási politikájára. Akkor is válságos idők jártak, és az állam egy részvénytársági formában létreho­zott, de államilag támogatott intézmény, a Közműhelytelep megalapításával pró­bálta elősegíteni a képzett iparosok piacra lépését, új iparágak (mint példánkban a jelvénygyártás) meghonosodását. A Közműhelytelepen (melynek nevét hosszú utca őrzi egykori helyén, Pest­erzsébeten) műhelyek, energia és gépek álltak a kisiparosok rendelkezésére, s ha az Iparkamara támogatását megszerez­ték, néhány szorgos munkával eltöltött év után a gépeket állami támogatásként használatra megkaphatták, saját műhe­lyükbe, üzemükbe vihették, azzal a ki­kötéssel azonban, hogy még három évig kis táblán kellett feltüntetni: „Az állam tulajdona”. Mint az az alapító unokájának, Berényi Zsuzsanna Ágnesnek a jelvénygyár his ­tóriáját feldolgozó, készülő könyvéből tudható, az 1899-ben indult üzem tulaj­donosa 1907-ben kérelmezte a gépsegélyt, s kérelmére 1912-ben (!) kapott végül po­zitív választ. Egy olyan piciny tárgy is, mint amilyen a jelvény, gazdag ipartörténeti és kultúr­históriai képeket rajzolhat az azokat ta­nulmányozó elé. Egy-egy sorozatból vé­gigkövethető egy társadalmi szervezet egész története vagy egy adott tevékeny­ség, például egy emléktúra vagy a túra­mozgalom fejlődése és változása, esetleg éppen elmúlása. A kis üzletnek helyet adó ház műemlé­kileg védett, de magántulajdonban van. A tulajdonosok nem rokonszenveznek a „design-utcává” fejlődő Király utca pro­filjába valóban egyre kevésbé illeszkedő, de azt annál jobban színesítő kis bolt sajá­tos működésével. Csak reménykedhetünk, hogy Berényi Zsuzsa, akinek személyében nem mellékesen a szabadkőművesség történetének egyik legelismertebb honi szakértőjét is tisztelhetjük, még sokáig jó egészségben viheti őseitől örökölt iparát, s az nem esik a mostanában egyre zava­rosabb hullámokat verő erzsébetvárosi ingatlanpanamák áldozatául. ● A cikk megjelenését a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának támogatása tette lehetővé. 33 BUDAPEST 2011 október

Next

/
Oldalképek
Tartalom