Budapest, 2011. (34. évfolyam)
1. szám január - FIGURÁK - Buza Péter: Pereces, csirkés, almás
Két egykori munkatársa meghívására 1911 szeptemberében két napra Budapestre látogatott Thomas Alva Edison . Fodor Istvánnak és Jehl Ferenc nek hívták a két magyar urat, akik akkor már az Elektromos Művek vezetőiként kalauzolták tekintélyes vendégüket a magyar fővárosban. Amikor aztán elköszöntek tőle, átadták azt az albumot, amelybe Erdélyi Mór vá rosképei mellett belefoglalták mindazoknak a figuráknak a fotográfiáit is, akikkel a nagy feltaláló jártában-keltében találkozott. Készíttettek emlékül maguknak is egyet-egyet a díszbe kötött munkából. Fodoré megvan, Gadányi György gyűjte ményében. Az ő szívességéből közöljük most ezeket a képeket, tematikailag csoportosítva (valószínűleg szintén Erdélyi felvételeinek alanyairól). Legutóbb az egyenruhás utcai figurák legnagyobb hatalmú körét mutattuk meg képben és szövegben. Ezúttal a házaló kereskedőket, s közülük valamivel részletesebben azokat, akikről találtunk szövegeket a felvételekkel egyidős forrásunkban, Tábori Kornél: Pesti élet – Ké pes riportkönyv című kötetében. De a csirkés asszonyról például csak az album fotográfiáját „olvasva” tudunk valamicskét is mesélni. Az első kucséberek már a 18. század vég felé megjelentek Budapesten. Létay Miklós Az utca népe Pest-Budán című kis kötetében idézi a pesti polgári kereskedelmi testület 1791-ben kelt panaszát, amelyet a házalókkal kapcsolatos visszásságok miatt fogalmaztak a felsőbbségtől remélve védelmet. A folyamodvány egyik passzusa az e hivatást űzőkről emlékezik meg: „Az ún. kucséberek vagy krajnaiak, kik terméketlen földjük miatt jogot nyertek, hogy olasz gyümölccsel kereskedhessenek, nem tartják magukat ehhez ... hanem mindenféle fűszerekkel, sőt tilalmazott czikkekkel, mint czukorral és kávéval, stb. házalnak ... Különben ezek az emberek, habár nyereségök nagy, nemcsak igen sanyarúan élnek, hanem még koldulással is foglalkoznak, csakhogy egész nyereségöket kivihessék az országból és hazaszállítsák családjaiknak.” A krajnaiak: szlovének, a szlovén-olasz határvidék népe, akik gyümölcsárusítási jogukat még a 15. század végén megkapták az ausztriai birodalom egész területére. Már akkor elindultak azon az úton, amelynek végén – nagyjából éppen amikor elkészült Erdélyi Mór aktuális utcai fotója Edison számára – eljutottak szakmájuk teljesen gyümölcstelen állapotáig. Kiáramlásuk anyatelepülése Gottschee (Kocˇevje) volt, a „gottscheei ember” jelentésű, magyarra torzult nevükből lett a kucséber szó. Közös ismertetőjegyük a nyakba akasztható kosár, amelyben ezernyi apró tárgy rejtezik, még gyerekjáték is, s egyre kevésbé déligyümölcs. A kínálat 1910-re a bazáráruk irányába tolódik el. Ebben az iparágban viszont Bosznia-Hercegovina okkupációja után erős konkurenciájuk támadt a bosnyákok csoportjában. Kirakatukat, üzletpolcaikat ők is a nyakukban hordták, kést, ollót, borotvát, fésűt, dohányneműt, olcsó ékszereket árultak elszántan és remek reklámmal: saját feltűnő népviseletükben. Róluk írja Tábori: „Itt vannak például a mi bosnyákjaink. Vajjon a szegedi halbicskával, a miskolci csizmával, a kalotaszegi varrottassal nem lehetne-e éppen olyan szép eredmény nyel házalni, mint a cseh szivarszipkával, a csibukszárral meg a stájer meggyfapálcával (...) Csakhogy a magyar ember nem veszi be azt a nomád (...) életmódot, amit a bosnyákoknak egészen sajátságos, virágzó iparágat biztosított. (...) Rendszerint németül beszélnek. – Billige Portmonnaies g’fällig? Schöne Manschettenknöpfe? Oder vielleicht Ansichtskarten? Etwas recht pikantes! [Olcsó pénztárcát? Szép mandzsettagombot? Vagy talán képeslapot? Valami jó pikánsat! – BP] Pereces, csirkés, almás Buza Péter 29 BUDAPEST 2011 január FIGURÁK
