Budapest, 2011. (34. évfolyam)

6. szám június - ÖRÖKKÁVÉ - Zeke Gyula: Grandio

Amikor tavaly október vége felé baráti hír­adásra első alkalommal ellátogatni készültem a Nagy Diófa utca 8. alatti Grandio-ba, már a bájos névválasztás hallatán várakozás éb­redt bennem. Mert ahol derű és képzelőerő árad a névből, ott vendégként sem szoktuk rosszul érezni magunkat. Általános iskolai tanulmányaim során szá­mos ízben gondolkodtam azon, mitől, mikor, hol és hogyan fakad dalra először egy ajak úgy, ahogy előtte még egy sem, és éri el, hogy utánzások és ismétlések számolatlan rezgé­seiben fölerősödve a nép ajkává duzzadjon, miáltal e nép ugyanolyan zeneszerzőnek lesz tekintendő, mint Berlioz vagy Weiner Leó . Mivel annak idején a kérdésemre egyetlen énektanárom sem volt képes értékelhető vá­laszt adni, csüggedten tudatlan maradtam, amint az az érdeklődő iskolai növendékkel rendre megtörténik, amióta báró Eötvös Jó ­zsefnek hála törvény kötelezi a korosodó de ­det az iskolába járásra. Ezért is voltam bol­dog, amikor ezt a Grandiót meghallottam. Mert a hely egyik alapítója, dr. Róna András ügyvéd névadóként áll a harmadik évezred eleji budapesti nyelv eme nagyszerű alkotása mögött, amely máris sebesen terjed a helyi­ek ajkán és az interneten is túl. Az ötleteken nem szoktunk gondolkodni, és én boldogan nem irigylem tőle azt a pillanatot, amelyben rájött, hogy az egyik legrégebbi terézváro­si utca nevét – mert az Erzsébetváros csak 1882-ben, Erzsébet királyné meggyilkolását követően szakadt el a Terézvárostól – latinos tővel is lehet indítani és magyarul befejezni, s így ráadásul az olaszból már a romantika óta jelentésváltozás nélkül megmagyarult grandiózus jelzőt is félrehallhatatlan aján­dékul kapjuk. Izgalommal fordultam be hát a cudar Rá­kóczi útról a Nagy Diófa utcába, hogy a ki­pufogógázoktól érszűkületes Dohány utcán átkelve – melyen fénylő vértestek, űzött autók szöknek, – pár lépés után a nyolcas számú, földszintes ház elé érjek. Itt építette ki a vé­ges idő elleni hadállásait a Grandio Hostel és Bár, az utca túloldalán álló ünnepélyes PÁLINKÁRIUM-mal szemben. Hogy Budapest e meglehetősen belvá­rosi, már a múlt századforduló óta lüktető sugárútjától szinte kőhajításnyira, három­négy emeletes bérházak tövében miként maradhatott meg ez a földszintes épület az utcafronton, nem tudom. Azon viszont nem csodálkozom, hogy ha már megmaradt, ma romkocsmának ad otthont. Mert önmegne­vezése ellenére nagyon is indokolt, hogy a Grandiót annak tekintsük, hisz alább szóba hozandó egyéni vonásai mellett sűrítetten mutatja az immár bő évtizede virágzó bu­dapesti romkocsmakultúra klasszikus is­mertetőjegyeit. A háttérképlet ismerős, a nagy telek új tu­lajdonosa nem a jellegtelen, bár múlttal azért bíró épület megtartásáról álmodik, ám ma­gasba törő tervei valóra váltása előtt külön­féle akadályok állnak, melyek leküzdéséig a házban és annak óriás udvarán készséggel adott helyt a Grandiónak. (A kommunista évtizedekben itt székelt a VII. Kerületi Ven­déglátó Ipari Vállalat, a hetvenes évek köze­pétől a négy kerületet összevontan igazgató Kelet-Pesti Vendéglátóipari Vállalat, hogy a spontán privatizáció hajnalán a fényes si­kert befutó Bon-Bon Hemingway cégnek adjon helyet.) Romkocsma és hostel, e két funkció eddig ismereteim szerint máshol nem kapcsolódott Grandio szöveg: Zeke Gyula, fotó: Sebestyén László 36 BUDAPEST 2011 június ÖRÖKKÁVÉ

Next

/
Oldalképek
Tartalom