Budapest, 2011. (34. évfolyam)
6. szám június - Horváth Júlia Borbála: Nyugati cúg
Amikor a mozdonyorr kibukkant a fenyvesek közül, szinte átmenet nélkül sík vidék következett. Ami addig a fennkölt szépséget adta, eztán feledésbe merült; a végtelen róna újféle izgalmakat ígért. Kis idő után szaporodtak a háztetők, elfeledett gyárkémények romoskodtak, újvárosi kerítések óvtak a betekintgetőktől, miközben akik emelték őket, aligruhában, hangoskodva mutogatták magukat az utcán. Szinte megérkeztünk. A középső fülkében utazó fiúk el-elbóbiskoltak, már vagy egy teljes napja nekiindultak, hogy kimenjenek Magyarországra. A hátizsákba éppen csak bedobálták a váltásnyi tisztát, fogkefét, krémet, telefontöltőt és két tartalékpólót. Azt mondják, odaát kegyesebb az időjárás, mint a Kárpátok között. A hangszereket glédába állították a szűk kupé közepén, a bőgő alul, majd a brácsa, és a két hegedű legfelül, ezáltal kizártak bárki idegent, aki közéjük férkőzhetett volna. Amikor elhagyták Szilágy megyét, fölélénkültek, odaát a nyírségi táj idegen is volt, meg nem is, és ahogy a vonatablakon kinéztek, úgy érezték, ennél jobb nem is történhetne velük. Ha esetleg nem sikerül, haza is lehet menni – tűnődtek magukban –, egyszersmind érezték, az lehetetlen, hogy ne sikerüljön, hiszen annyian megpróbálták már a faluban, és egyik sem jött vissza; ha meg mégis, az már nem ugyanaz az ember volt, aki korábban. Reményeiket az adta, hogy látták a tévében a tudósításokat, hogy Budapesten oly laza az élet, az emberek jönnek-mennek, szabad a szó és multi a kulti, és még idegen nyelvet sem kell betanulni hozzá. Ha majd megérkeznek, egyszerűen kirakják középre a kalapot, az emberek meg számolatlan dobálják bele a pénzt, ők pedig húzzák, ahogy bírják, megmutatják, milyen a székely virtus, persze csak ízlésesen, nehogy elriadjanak az anyagiaktól a kényes anyaiak. Ha pedig már kölcsönösen megunták az adást és a vételt, továbbállnak, ki-ki a maga irányultsága szerint; a lényeg a kaland, a fiatalság, és a szerencse most bemutathatja, mihez kezd az ilyen elszánt fickókkal. Nagyjából ennél a gondolatnál futottak be a fővárosi pályaudvarra, gyorsan összekapták a motyót, véletlenül sem keverték össze a hangszertokokat, és fél óra sem telt belé, kelet fiai letáboroztak a Nyugati aluljáró legmegfelelőbb helyén. Először csak nézegették a helyszínt, mely álmaik aluljárójához hasonlított: volt benne gyros-sütő, fürdőruhaárus, metrókijárat, WC-bejárat, fagylaltos, várakozó iskoláscsoport, szex shop, játékterem, gyorsétterem és sok egyéb förtelem, és persze állandó huzat, úgyhogy igen elégedettek voltak, akárha bármelyik várost látták volna alulnézetből. Ez kell nekünk, ez a modern fuvallat, az univerzális uniformis, a kifordítom-befordítom mégis bunda maradjon az otthoniakra – gondolták, és kisvártatva a húrok közé csaptak. Volna, ha a szomszéd falnál, egy villámlátogatás keretében tiszteletét tévő dél-amerikai turistacsoport nem lett volna résen, és elektromos segítséget nem kért volna hangfalaitól. Az Andok pánsípjai pillanat alatt beuralták az étert, és minden indián és nem indián lelkét a vadászmezők szelleme érintette. Volt, aki mutatta, és elandalodva bámulta a cserzett arcokat, más Nyugati cúg szöveg: Horváth Júlia Borbála, fotó: Sebestyén László Mutasd az aluljáród, és megmondom, ki vagy. Mindez azonban sokszor kevésnek bizonyul, mert külalakra többnyire tök(életesen) egyformák, legföljebb az aktuális tartalom különbözteti meg, a város keleti vagy nyugati mélyén járunk-e éppen. A földalatti közlekedés feltalálása forradalmi tett volt, és senki sem gondolta, hogy idővel sajátos szubkultúra alakul ki a föld alatt. Különböző jó fej szervezetek időről-időre fesztiválokat, szolidaritási éjszakákat és más kultúraközeli eseményeket próbálnak az aluljárókba csempészni, mert érzik: az elnevezésnek nem a színvonalat kellene jeleznie. De a legjobb forgatókönyvet ezúttal is Élet pajtás írta. 7 BUDAPEST 2011 június
